FÜLÖP HERCEG HALÁLÁRA

Ő királyi fensége Fülöp, Edinburgh hercege, II. Erzsébet királynő hitvese, 99 esztendősen bevégezte földi pályafutását. Mindössze két hónap és egy nap választotta el a herceget a 100. születésnapjától.

E sorok írója életében harmadízben fordul elő, hogy egy jeles férfiú halálát személyes veszteségként éli meg. Antall József miniszterelnök napra pontosan fél évszázaddal volt nálam idősebb, és amikor 1993 decemberében meghalt, gyermekfejjel eltűnődtem, mennyire illékony, milyen rövid ama hatvanegy életév, mely neki jutott; 2005-ben az azóta szentté avatott II. János Pál pápa a születésnapom előtt hat nappal hunyt el. Talán megmosolyogják, de úgy nőttem fel, hogy azt hittem, a pápa halhatatlan. Tévedtem, de számomra máig Szent II. János Pál pápa „a pápa”. Amikor világra jöttem, Ronald Reagan volt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Leonyid Iljics Brezsnyev pedig az SZK(b)P KB főtitkára, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke, de novemberben már Jurij Vlagyimirovics Andropov követte őt; hazánkat Kádár János kormányozta. Köröttünk Keletre Nicolae Ceauşescu, Északon Gustáv Husák, Nyugatra Bruno Kreisky, még nyugatabbra, Bajorországban Franz Joseph Strauss „uralkodott”. A Tito marsall utáni Jugoszlávia vezetőire nem érdemes emlékeznünk. II. Erzsébet királynő viszont még mindig uralkodik.

Tegnapig, a születésnapomra következő napig abban a meggyőződésben éltem, hogy a királynő és Fülöp herceg halhatatlanok.

Fülöp herceg – „a herceg”, a királynő hitvese, aki az etikett szabályai szerint mindig két lépéssel a felesége mögött kényszerült lépdelni – meghalt. Elképzelhetetlen!

Egy anglomán férfiember számára felfoghatatlan a gyászhír.

Az én anglomániám gyermekkori forrása egy meglehetősen kommersz tévéfilm, az Orczy Emma bárónő regényéből forgatott A Vörös Pimpernel – a Harold Young rendezte 1934-es eredeti mozifilm is kiváló –, amelyet Sir Winston Churchillről és Anglia történetéről szóló népszerűsítő történelmi olvasmányok követtek. Az angol háborús filmekben a brit tisztek még a legmegátalkodottabb és legkegyetlenebb bennszülött ellenséggel szemben is lovagiasak és sportszerűek maradtak. Afrika vad törzsei nyílvesszők tízezreit is kilőhették Őfelsége katonáira, a vörös kabátos walesi, ír és skót gárdisták mégis rezzenéstelen arccal mondtak tósztot Viktória királynő egészségére; e gesztusok sokasága már-már parodisztikus. Egy maroknyi matróz fellázíthatta Őfelsége bármelyik kereskedelmi vagy hadihajójának legénységét, a lázadók mégis nagylelkűséget tanúsítottak a Királyi Haditengerészet tisztjeivel és a hozzájuk lojális matrózokkal szemben; még a Bounty hírhedten zsarnoki jellemvonású kapitányának is adtak egy utolsó esélyt a túlélésre az óceán közepén.

A William Somerset Maugham novelláiból ismert gyarmati tisztviselők valamely vélt vagy valós ős, vagy az uralkodó tiszteletére rendezett vacsora alkalmából a trópusokon is felöltöztek – nem csupán a kívülállók által merevnek ítélt és meg nem értett formaságok kedvéért, hanem azért, mert a hagyományok, a precedensek és a rituálék jóval megbízhatóbbak bármiféle elvont doktrínánál vagy absztrakt érvelésnél.

Gimnazistaként jöttem rá arra, hogy az embernek végső soron választania kell valamiféle civilizációs ideált; választania kell Berlin, Párizs és London közül. Civilizációs eszményem angol lett és monarchista, holott nem hinném, vagy legalábbis nem venném a bátorságot, hogy kijelentsem, értem és „beszélem” az angol konzervatív hagyományt. A kontinensről persze minden szebbnek és csillogóbbnak látszik. Felnőtt fejjel viszont rájöttem, hogy az anglománia viszonzatlan szerelem. Az angolok jelleme, modora, szokásaik és intézményeik iránti csodálat Európából nézve meglehetősen egyoldalú. Legjobbjaik – mint például Sir Winston Churchill, aki nemcsak meghatóan rokonszenvező, hanem éleslátásról is tanúskodó oldalakat szentelt Magyarországnak háborús emlékirataiban és Marlborough herceg európai csatáiról szóló művében is – legfeljebb jóindulatukról biztosították Közép-Európát, de érte keveset vagy semmit sem tettek, hiszen a földrajzi távolság és a rivális nagyhatalmak közelsége miatt nem is tehettek egyebet; a felszínes, se hús-se hal, képzeletszegény politikusaik viszont a jó modoron kívül semmit sem tanúsítottak irántunk: teljesen közömbösek maradtak mások irántuk megnyilvánuló szeretetével szemben, s ez hosszú távon súlyos hiba. Lehetséges lenne, hogy a szigetlakók fensőbbséges büszkeségéből fakad ez a hol előkelően, hol számítóan tartózkodó attitűd? Valahol megértem őket, de azokat is, akik épp e jellemvonásukra, nemzeti karakterükre hivatkozva nem szenvedhetik a briteket.

Érdekes, hogy mindezt olyasvalaki halálhíre ürügyén írom, aki nem is volt született angol. Fülöp herceg ereiben skandináv és germán vér csörgedezett; dán és görög királyi hercegként látta meg a napvilágot 1921. június 10-én, és jószerivel születése pillanatában menekülnie kellett Korfu szigetéről. Bizton állíthatom, hogy történelmi értelemben a század gyermeke – l’enfant du siècle – volt, hiszen életét a rövid XX. század két hegyvonulata, a Nagy Háború és a II. világháború határozta meg. Atyja, András herceg a szerencsejátéknak és a szebbik nem nyújtotta gyönyöröknek élt, édesanyja, Alice hercegnő – aki révén a család egyszülött fia Viktória királynő dédunokája – születése óta siket volt, ám e fogyatkozása nem gátolta őt abban, hogy folyékonyan beszéljen angolul, franciául és németül. Fülöp herceg e három nyelvet sajátította el gyermekkorában, de valamelyest értett és beszélt dánul és görögül is.

Ilyen háttérrel e jó kiállású európai arisztokratát az Isten is valamelyik európai uralkodóház hercegnője hitvesének teremtette. Voltaképpen a véletlennek köszönheti – G. K. Chesterton szerint a véletlenek a Gondviselés szójátékai –, hogy a Franciaországban megkezdett, majd Németországban folytatott tanulóévek után a ködös Albionban kötött ki, és ott fejezte be tanulmányait, ám ez korántsem volt magától értetődő azok után, hogy nővérei a húszas-harmincas években olyan német hercegek hitvesei lettek, akik hol meggyőződéstől indíttatva, hol gyávaságból, de készséggel hódoltak be a nemzetiszocialisták hatalmi törekvései előtt. A tizenéves Fülöp hercegnek szerencséje volt. A skóciai Gordonstounban spártai nevelésben részesült, mely egész életében meghatározónak bizonyult, s melyről ő maga úgy vélte, hogy elsőszülött fiának is megfelelő lesz, ám azzal nem számolt, hogy Károly herceg a legkevésbé sem spártai, hanem sokkal inkább athéni jellem.

A zord Skóciából egyenes út vezetett a Királyi Haditengerészet kötelékébe, ahol a Battenberg (Mountbatten) név igen jól csengett. 1939-ben az ifjú kadét találkozott VI. György király elsőszülött leányával, a trónörökös Erzsébet hercegnővel, és e találkozás mindkettejük sorsát egy életre eldöntötte. A herceg brit lobogó alatt lett háborús hős és hadnagy – tetteiről a Ramillies csatahajó, valamint a Kent és a Shropshire cirkálók hajónaplói tanúskodnak –, végül eljegyezte és 1947. november 20-án feleségül vette Erzsébet hercegnőt. A menyegző napjának reggelén VI. György király a Térdszalagrend lovagjává ütötte Fülöp herceget, aki születési címeiről lemondva és a görög ortodox egyházat elhagyva Edinburgh hercege, brit alattvaló és anglikán vallású férfiú lett.

Innentől kezdve talán minden olvasott ember előtt ismert a történet, amely VI. Gyögy király 1952-ben bekövetkezett halálától évtizedeken át, egészen halála pillanatáig alázatot és lemondást követelt Fülöp hercegtől. Egy olyan férfiútól, aki tengerésztisztként minden előkelő sportban és korának technikai vívmányai iránti érdeklődésben élen járt. A királynő hitvesét kezdetben mellőzte az udvar, ám a herceg megvívta a maga küzdelmeit. Elérte, hogy ama kései utódai, akik a trónöröklés rendjében a hatodik hely után következnek, választásuk szerint a Mountbatten–Windsor családi nevet viseljék; „lazított” az udvari etikett szigorú rendjén, s kivívta azt is, hogy saját jogán tiszteljék őt a Buckingham Palotában és a Brit Birodalomban.

Korunk érzékenyített gyermekei rendszerint szemére vetették, hogy a herceg modora, világlátása és különösen a humorérzéke „politikailag inkorrekt” volt, holott – valljuk be – az élet a legkevésbé sem „korrekt”, hogy úgy mondjam, „politikailag”. Egy hús-vér ember távozott az élők sorából, akinek a királyi családban és a közszolgálatban tanúsított kötelességtudata példaértékű; aki II. Erzsébet királynő „ereje és támasza” volt, s akiről tán sok gyarlóság is elmondható, ám ebben az apátlan világban elmondhatjuk róla, hogy Atya és Férfi volt. (Feminista olvasóink lapozzanak, vagy kiáltsanak repülősóért.)

Akik látták A korona (The Crown) című televíziós sorozatot, minden bizonnyal kialakítottak maguk számára valamiféle képet a néhai Fülöp hercegről. Bevallom Önöknek, hogy bennem nem annyira a hitvesi méltóságáért és önnön „hasznosságáért” küzdő herceg alakja maradt meg, hanem az istenkereső emberé, aki 1969-ben találkozott a Holdra szálló amerikai űrhajósokkal, akikre ezernyi kérdést zúdított, ám ők ezekre – az élet végső kérdéseire – nem adtak kielégítő felelet. Nem úgy azok a windsori aggastyán anglikán lelkészek, akiket a herceg kezdetben fölényesen megvetett, ám akik a későbbi években lelki támaszaivá váltak. Nem kell választani hit és tudomány között – de az egyensúlyt megtalálni minden ember kötelessége.

A brit monarchia története egyik nagy korszakának nagy tanúja távozott az Úr 2021. esztendeje április havának 9-ik napján.

Isten nyugosztalja, Királyi Fenség!