A KOCKÁS BÁRÓ

A báró becenevének kialakulását kétféle formában is ismerhetjük. Az egyik szerint inasa minden ruháját ellopta, ezért Podmaniczky arra az elhatározásra jutott, hogy egyedi ruhatárat készíttet, amit mindenki felismer, ezért nem lesz érdemes ellopni. A másik verzió szerint az inas csak a kockás ruhákat nem vitte el, ezért a báró kénytelen volt azokban járni, mivel éppen nem tellett neki a ruhatár pótlására. Hogy melyik igaz, vagy igaz-e egyáltalán valamelyik, nem tudni. De talán nem is lényeges. A lényeg, hogy Budapest mai arculatának kialakítója, a Népszínház (később Nemzeti), a Vígszínház, az Operaház építtetője, az Andrássy út és a két körút által kialakított koncentrikus-sugaras utcaszerkezet, az alattuk húzódó földalatti és csatornarendszer megálmodója, a Margit- a Szabadság- és az Erzsébet-híd és az őket összekötő rakpartok létrehozója nélkül szegényebbek lennénk. Támogatta a Halászbástya, a Millenniumi emlékmű, az Országház és a Mátyás-templom építését. Neki köszönhetjük a Városliget, a Zugliget, a Sváb-hegy és a Gellérthegy kialakítását.

Az 1848-49-es szabadságharcban betöltött szerepe miatt besorozták, és közlegényként kellett a császári seregben szolgálnia. Alantas munkákat bíztak rá, de ő a kocsikerék zsírozást is fehér glaszékesztyűben végezte.

Az úri osztályra jellemzően már gyerekkorában ismerkednie kellett az öltözködés kultúrával, mely olyan erős hatással volt rá, hogy emlékirataiban is megemlékezett róla. Így írt ezzel kapcsolatban:

„Atyám szinte az akkori divat szerint volt öltözve. Borotvált arc, fehér nyakkendő, rumburgi vászoning csipkével kihányva; galamb­szín, szűk, sujtás nélküli nadrág; magyar, hegyes orrú, rojtos csizma; kék frakk sárga gombra; fehér vagy sárga mellény nyáron, télen fekete vagy vörösbarna bársonymellény; de emellé rövidre nyírott hajat viselt. …….  Igaz, hogy amint mondani szokás volt, a valóban sok pénzbe kerülő tárgyak mind „férfi ágra” szereztettek be; azaz oly tartósak s a legnagyobb minutiositással választott anyagból készültek voltak, hogy azok beszerzése úgyszólván egy ember életére elegendők valának. Igen sokba kerülő kiegészítő részét képezte a férfi-öltözetnek valamely kitűnő mestertől beszerzett ismétlő óra (Repetiruhr); pecsétgyűrű, mely nélkül okmányt érvényesen kiállítani nem lehe­tett, a címernek mesterileg végrehajtott metszésével; a botok fejét díszítő arany, ezüst, elefántcsontgombok, a legkülönfélébb ízlés s ötletek szerint elkészítve; az óraláncok végén csüngő breloque-ok, melyeket sok évvel utóbb joujou-nak neveztek el. A ruházatnak magá­nak okvetlenül legpazarabbul kiállított részét a fehérnemű képezte; egy-egy férfiingnek ára a legfinomabb vászonból, csipke­fodorral kihányva 20-25-30 forint volt, kivált miután utóbb a csipkefodrot hímzés helyettesítette. A fiatal uracsok egy-egy mellénye hímzések által gazdagon díszítve, oly árt képviselt, amilyen árért most egy egész öltözéket vehetünk. A posztónak akkori finomságáról és tartósságáról, de egyszersmind tetemes áráról alig lehet most fogalmunk; egy-egy finom posztóból készült ruhadarab eltartott 15-20 évig, s a kopottságnak alig mutatta jeleit. Egyik kiváló s rendkívül sok gonddal kezelt részét a férfi öltözék­nek a csizma képezte, amit egészen természetesnek fogunk találni, ha meggondoljuk, hogy majdnem kivétel nélkül mindenki az idő­sebb férfiak közül hosszúszárú, úgynevezett magyar csizmát viselt, s ha meggondoljuk másrészről azt, hogy még jelenleg is, miután a műipar már oly nagy haladásnak örvend, alig képesek vargáink valóban jól illő, ízlésteljes külsőt mutató, de egyszersmind kényel­mes katona- vagy vadászcsizmát előállítani. Régente sem volt ez könnyű s egy-egy valóban kiváló varga nagy hírnek örvendett; de a legtöbben uraink közül nem ráncos vagy ványolt, hanem nyelvre kivágott csizmát viseltek, mert az utóbbi­akat könnyebb volt a lábra magára jól illőleg elkészíteni. Atyám rend­kí­vül finnyás levén, Drezdában készíttette magyar csizmáit, ahol egy, a hadsereg, illetőleg a testőrség számára dolgozó rend­kívül híres varga létezett. Hát még e nehezen előállított csizmák kifényesí­tése mennyi bajba s gondba került, a sámfa pontos méretei, a bőr sima­sága s lágysága, a kefe középszerű, de éppen elegendő élessége, a fénymáz, vulgo „Schuhwichs” (közön­sé­gesen „cipőpaszta”) jósága s végre a legények ügyessége a csizmák egyenletes s ragyogó kifé­nye­sí­té­sét illetőleg, mindez nem ritkán sok gondot s bajt okozott a tisztogató legénynek s folytonos meg­feddésével s oktatásával járt, természetesen nem menten minden bosszúságtól. „

Podmaniczkyt nyugodtan nevezhetjük becenév halmozónak, hiszen kártyaszenvedélye miatt Andrássy Gyulától a „Gibitz báró”, Budapest felvirágoztatásáért Krúdy Gyulától a „Budapest vőlegénye” gúnynevet kapta a „kockás báróként” is elhíresült arisztokrata, aki jellegzetes kockás kabátjában, csak általa viselt tarka ruhákban, szürke keménykalapban, vagy cilinderben, gomblyukában szegfűvel reggelente a Steingasser kávéházba járt reggelizni, délben pedig a Pannóniába ebédelni. Azt tartották róla, hogy neki van a legpontosabb zsebórája Pesten (pedig állítólag nem volt órája), mert mindenhova percnyi pontossággal érkezett.

A fiatal korában csélcsap báró agglegény maradt, életét Budapestnek ajánlotta, bár mindig is nagy hódolója volt a női nemnek, amelyről ő maga így vallott: „A cilinderkalap és a magas csizmasarok után kitalálták a kis és középtermetű emberek érvényesülésére a nagy kerekű biciklit. Én kitaláltam a kis és jelentéktelen Pest érvényesítésére az Andrássy utat, a királyi Várkertet, a Dunaparti korzót. Szép rámába raktam Pest hölgyeit, amikor a kedvükért Lotz Károllyal kipingáltattam az Operaházat, bordópirossal húzattam be a páholyokat, a legnagyobb csillárt gyújtattam meg a tiszteletükre. Álljon elő, aki ennél többet tett a pesti hölgyekért, akiké most is minden hódolatom és érzelmem. Megbocsáthatják, hogy nem nősültem meg. Talán éppen azért, mert nem tudtam közöttük választani.”