Átírták a Carmen végét a nők elleni erőszak miatt

A firenzei opera igazgatója biztosan nem olvasott Weörest, mert úgy gondolta, most van itt a pillanat, hogy egy évszázados remekmű időtlenségét romba döntve alkosson egy maradandót:

A firenzei opera új Carmen-előadásában megváltoztatták a klasszikus mű lezárását. Az eredeti történet szerint Don José leszúrja Carment az előadás záró jelenetében, a firenzeiek viszont most úgy adják elő, hogy végül Carmen öli meg Don Josét.

A változtatást azzal indokolták, hogy Olaszországban ma is rengeteg nőt ölnek meg féltékeny férjek, barátok vagy szeretők. „Amikor a társadalmunknak nők meggyilkolásával kell szembenéznie, hogyan merészelünk egy nő megölésének tapsolni?” – tette fel a kérdést a Carmen kapcsán Cristiano Chiarot, a firenzei opera igazgatója!”.

Ez történik, amikor a középszerűség próbál meg létrehozni valami maradandót. A valódi művész eszköze a tehetsége. A középszerűség eszköze pedig a polgárpukkasztás. Amióta elfogadott definíció lett, hogy a művészet nem feltételezi a szépet, ergo a művészet produktumának sem kell szépnek lennie, a valódi művészet helyébe exhibicionalista féltehetségek kúsztak, s mivel alkotni nem tudnak, eszköztelenségük okán – eleinte csak idealizálni, aztán politizálni kezdtek. Íme, ez lett belőle!

Esetünkben, ahhoz nincs tehetsége a direktor úrnak, hogy írjon egy darabot a társadalmi problémákról. Nincs eszköze, hogy beszédes karakterekkel, jól körülírva bemutassa a jelen kort -  ezt a kusza 21. századot. Nincs eszköze ahhoz, hogy problémáit felszínre hozza, vagy csak megvillantva elgondolkoztasson, továbbgondolásra késztessen.  Nincs eszköze, ötlete, vagy szorgalma, és ideje, hogy megmutassa a felszínességet, a nagyvárosok falansztereibe csomagolt elidegenedést, az idősek elmagányosodását, a gyengék és szegények kiszolgáltatottságát, a fogyasztói társadalom konzumidiótává züllesztett „prozac” társadalmát, a „semmi nem elég” motiválta mókuskereket, az érzelmi kiégés fenyegette ifjúságot, az emberek mesterséges egymásnak ugrasztását a mindennapok agyon- és átpolitizálásával.

Húsbavágó témák, húsbavágó és felkiáltójel értékű sztorik lehetnének. Olyan igazi gyomor összerántóak, ami után kitántorgunk a színházból és hetek múlva sem bírunk felejteni.

A nők elleni erőszak – fájdalmas és aktuális téma. Az „ihlet” úgymond a napi sajtóban hever. Feltéve, ha direktorunknak lenne legalább fele annyi tehetsége, mint Bizet-nek. De nincs. Így csak ilyen félmegoldásnyi torzításra futja. Szép, hivatalos megfogalmazással „új kontextusba helyez”. De jól is hangzik – kár, hogy valójából csak egy kulturális remekmű megcsúfolásáról van szó. Viszont ő így, féltehetséggel, eszköztelenül is véleményt formálni akar. Megmondó emberré válni, szócsővé, ha úgy tetszik, influencerré. Milyen ismerős is ez… A féltehetségek világa, ami immár szűretlenül, napi 24 órában ömlik ránk – s most már a színházakban is…