Pöttyös nyakkendők

Bödök Gergely, barátomról, John Lukacsról: “Azt a visszafogott eleganciát, ahogy a sötét nadrág és a fehér zakó duettjéhez tökéletesen illeszkedő pöttyös nyakkendőjét megigazította, nem lehet megtanulni. Olyanná csak válni lehet.”

Én a pöttyös nyakkendőket kedvelem. Ezt a „pötty szokást”, mint sok mást, hősömtől és nagybátyámtól, Hunyady Sándortól örököltem. Ő tanított szivarozni tíz éves koromban. Szüleim akkor nem örültek ennek. De ez a szokás is velem maradt. Azóta már négy feleségem bírált hevesen szivaros viselkedésem miatt. Ők már nincsenek velem, de a havannák megmaradtak. Hiába, ahogy Sándorka mondta: “Inkább megvagyok magamban, szárazon, mint a szentjánoskenyér.” De mint mindennek, ennek is ára van: “Nem lehet ingyen stambult szívni és puplin inget viselni.” A lóversenyen, a köztudat szerint az ember a gatyáját is elveszítheti. Szerencsére nagybátyámtól és édesapámtól csak a lovak és a verseny szeretetét örököltem. Én nem fogadok. Így nincs mit veszítenem. Sándorka azt állította, ha egyszer lát egy lovat, soha nem felejti el. Lehet, hogy így volt, de ez korántsem jelentette azt, hogy nyerő telivérekre tette a pénzét. Ellenkezőleg. Sokat veszített a galoppon és az ügetőn. Abban viszont egyáltalán nem vagyok biztos, hogy a hölgyek tiszteletét és szeretetét tőle örököltem volna. Valószínüleg ezzel születtem. De az, hogy viselkedésemben nagybátyámat kíséreltem utánozni, az bizonyos.

Jékely Zoltán kisfiú volt, amikor Sándorka és Kuncz Aladár az ő nagybátyja házában lakott Kolozsvárott. Később így emlékezett visza erre az időre: “Tehát még távolról sem a hírnévre szert tett nagyembert láttam bennük, hanem egyszerűen a kolozsvári, tehát nagyvárosi bohémet, a pénzt nadrágzsebben tartó, hol pazarló, hol koplaló életű újságírót, aki öltözködéskor húsz-harminc selyemnyakkendő között válogathat - harisnyája fejéből azonban kibújik a nagylábujja. Övék minden nő szíve: mágnás hölggyel, színésznővel, szobalánnyal egyforma közvelenséggel társalognak, övék az éjszaka titka s minden ajándéka. Ők az élet finom és gáláns szerencselovagjai; se feleségük, se gyermekük, éppen ezért száz asszony és ezer utcagyerek között válogathatnak, áldottak és átkozottak egyszemélyben.”

Jékely Zoltán mikor mindezt megfigyelte, tizenéves volt ,mint én, amikor nagybátyámat, Sándorkát elkezdtem csodálni és utánozni. Ez nem változott az utóbbi hetven évben.

Hiába, ahogy Hunyady Sándor írta: “Vannak emberek, akiken nem fog a piszok.” Sándorka ilyen volt. Az én szememben, de az ő szavaival: “Olyan tökéletes, mint egy műfogsor.” Bár meg lett volna a tehetségem ahhoz, hogy őt minden adottságában hitelesen utánozhattam volna.

Nekem példaul sohasem volt Matildom, aki “olyan zsenivel tudott csókolózni, hogy az már nem is csókolózás volt, hanem szájsebészet.”