SOKKOLÓ

Napokon át néztem a lentebbi képeket. A bal oldal és a jobb oldal között 13 hónap különbség van. Olaszországban készültek Arquata del Tronto-ban. Azon a vidéken, ahol két hete földrengés pusztított. Sokan meghaltak. Még többen elvesztették szeretteiket, vagy mindenüket.

Miközben mi annak idején az olasz városkában kirándultunk, 1200 kilométerre onnan vihar söpört végig lakóhelyünkön. Nagy pusztítást végzett a kertünkben: fák dőltek ki, vagy törtek ketté a kerítésünkkel együtt. Ami a kertben volt, bútorok, játékok, pavilon stb, az mind tönkrement. A házunk is károsodott. Nehezen hevertem ki a veszteséget akkor. Sokat dolgoztam azért, ami elpusztult, vagy károsodott egy pillanat alatt. Barátom azonban - látva, hogy milyen állapotban vagyok - egy nagyon fontos dolgot mondott: bár megérti a helyzetet, de egyet vegyek figyelembe: ugyan kár ért, de mindez nem számít. Ami ugyanis számomra a legfontosabb, azzal nincs probléma. A családomra utalt ezzel. 

Igaza volt. S a képeket látva most ismét erre gondoltam. Szerencsés vagyok. Szerető családom van. Elképesztő társam, csodálatos gyermekeim. S ez nekem fontosabb mindennél.

Minden olyannál, amiért rengetegen küzdenek: a tárgyi eszközök garmadája, a habzsolt élmények, a státuszszimbólumok, a folyamatos szakmai sikerek, az újabb és újabb célok megvalósítása. Önmagában ezekkel nincs is gond. Azonban számos embert ismerek, aki éveken keresztül őrülten hajszolja ezeket úgy, hogy közben nem figyel a családjára. S mire eléri azt, amiért küzdött, már nem marad kivel megosztani az örömöt...

Jó ideig éltem én is úgy, hogy a fentiekért küzdöttem. Ma már nem. Változtattam, s változtam. De tudom, hogy min mennek keresztül mások. Sok olyan nővel és férfival dolgoztam az elmúlt években, akik észre sem vették, hova jutottak a hajsza eredményeként: bár lehet, hogy elérték, amiért küzdöttek, de közben elhidegültek a párjuktól vagy ő tőlük, megromlott a szülő-gyermek viszony, avagy épp az utolsó pillanatban voltak... 

Jó néhánnyal közülük a közös munka során sikerült felismertetnem, hogy hova vezet, ha folytatják azt, amit addig. Megértettem velük, hogy mi is az ő felelősségük, s mit tehetnek. Ennek hatására változtattak hozzáállásukon. Ma már másként élik életüket, s többet foglalkoznak szeretteikkel.

Tudom, hogy az írásom olvasói közül sokan egyedül vannak. Társ nélkül. Számos ügyfelem, ismerősöm életét árnyékolja be tragédia, s emiatt maradtak magukra. S sokan vannak, akik évek óta nem találnak társat. Nem könnyű nekik. Írásom - látszólag - elsősorban azokhoz szól, akik kapcsolatban/házasságban élnek. De nem feltétlenül így van. Akik ugyanis ma egyedül vannak, nem biztos, hogy egyedül is lesznek.

Ma a KSH statisztikái szerint a házasságok több, mint fele felbomlik. Azonban rengetegen élnek úgy házasságban, hogy bár papírforma szerint együtt vannak, de valójában már csak az köti őket össze. Az ok sok esetben azonos: nem tanították meg sehol és ma sem tanítják, hogy a kapcsolatot nem csak kialakítani kell, hanem fenntartani, őrizni, s folyamatosan tenni érte. Mindkét félnek!!! Nem csak elvárni a másiktól! Nézzen körbe a környezetében! Hány olyan nőt és férfit lát, akik harmóniában, egymást szeretve élnek? Olyanokat, akik példát mutatnak a környezetüknek? 

Mára olyan világban élünk, ahol sokkal könnyebben menekülnek ki a felek a konfliktusokból, minthogy azokat megpróbálnák megoldani. Sokkal könnyebb a másik felet hibáztatni, mint megoldást keresni. Sokaknak könnyebb áldozati szerepben lenni, mint kézbe venni az életüket, felelősséget vállalni érte. Sokan ezért lesznek egyedül. 

Lehetne ez azonban másként is. Csak az macerásabb, fárasztóbb, sokkal több munkával jár. Például megismerni önmagunkat. Megismerni azt, hogy miként reagálunk a körülöttünk lévő világra. Megérteni, hogy mitől reagálunk úgy. Megismerni a társunkat, akivel összekötjük vagy összekötöttük az életünket. Megérteni, hogy ő miért és mitől olyan, amilyen. Ráébredni, hogy miben vagyunk azonosak, s miben mások. Miben tudjuk egymást erősíteni vagy kiegészíteni. Megtanulni nem szerepet játszani a párkapcsolatban, hanem önmagunkat adni. Talán el sem tudjuk képzelni, hogy ez milyen nehezen megy az embereknek! Megtanulni kommunikálni egymással. Megbeszélni mindent, ami fontos. Sőt azokat is, amik nem is tűnnek annak. A kommunikáció az alapja a kapcsolatoknak. S ennek hiánya jelentős mértékben hozzájárul azok felbomlásához...

Ha még nem hagyta abba dühösen, utálkozva az olvasást, joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért írok a fentiekről.

Az indok nagyon egyszerű. Felnőtt emberekkel dolgozom. Az első években kizárólag vezetőkkel, vállalkozókkal, tulajdonosokkal. Ma már nem csupán velük. Kivétel nélkül azt tapasztaltam azonban - beosztástól, nemtől, kortól függetlenül -, hogy mindenki munkavégzésére, szakmai életére, viselkedésére jelentős mértékben kihat az, hogy milyen a háttér, a magánélet. Mégis, vezetők tömege képtelen felismerni és tudomásul venni.

Rengeteget számít, hogy van-e kivel megosztani az örömöt, vagy a gondokat. Meg tudja-e beszélni a vágyait, a lehetőségeit, a bosszúságát, vagy magába fojt mindent. Ez utóbbi történhet akár azért, mert nem tanult meg beszélgetni, kifejezni magát, akár azért, mert azt hiszi, hogy társát nem érdekli az, ami őt foglalkoztatja, akár azért, mert nincsenek egy szinten a kapcsolatban… Az ok végül is szinte mindegy. Az “eredménye” ugyanis gyakorlatilag azonos. Ha egyedül küzd, ha maga próbál megoldani mindent, ha nincs kitől segítséget kérni, ha nincs őszinte visszajelzés önmagáról, az kihat az életére. Akár akarja, akár nem. Akár kapcsolatban él, akár nem.

Arra szerettem volna csupán felhívni a figyelmét, hogy gondolja végig: mi a valóban fontos önnek; mi az, amit (még) jobban kellene becsülnie az eddigieknél; mi az, aminek elvesztése igazán fájna; mi az, amiért az eddigieknél még többet tehetne.

Őszintén kívánom, hogy amennyiben a társ, a család a válasz a fentiekre, akkor ne egy trauma kelljen, hogy rádöbbenjen erre.