Horváth Attila - Egy letűnt kor életfilozófiája - Interjú

Voltak idők, amikor a tisztesség, a becsület olyan értékek voltak, melyek hiánya a létezés értelmét kérdőjelezte meg. A mai világban viszont épp az ilyen erények megléte tűnhet fogyatéknak. Az efféle "kriplinek" pedig napjainkban stabil mankóra van szüksége, hogy talpon maradjon. Hogy is van ez? Horváth Attilával, a magyar légiforgalmi irányítók képzésének vezetőjével beszélgettem.

Hallottam olyan nézetet, miszerint a korrektség a mai világban egyenesen lúzerség. Hogy a tisztesség hatékonyság szempontjából nem mindig előny. Hogy a klasszikus értékeken túlhaladt az idő. Ha ez igaz, mi motiválhat mégis valakit arra, hogy ragaszkodjon egy letűnt kor életfilozófiájához?

Van az ismert szállóige, miszerint az úr, a pokolban is úr. Ez gyerekkoromban nálunk is elhangzott időnként, főként édesanyám részéről, és nem azért, merthogy mi urak volnánk. Ez inkább azt jelenti, hogy ha van egy életfilozófiánk, amit jónak tartunk, azt akkor is követjük, ha nem feltétlenül ideálisak hozzá a körülmények, nem díjazza a külvilág, vagy nem a teljes külvilág díjazza. Tény, hogy egyes jellembeli erények ma már nem feltétlenül népszerűek, és nem is mindig feltételei a sikeres életútnak. Ez pedig azért nem szerencsés, mert sokkal nagyobb a kiszámíthatatlanság a világban, ez sokkal több frusztrációt eredményez, ami öl minket. Elfogyasztja a lelkesedésünket, a motivációnkat. De minél rosszabb a helyzet, annál inkább szükség van a belső értékeinkre, amiből erőt tudunk meríteni, hogy a következő napon is fel tudjunk kelni, és ennek megfelelően helyt tudjunk állni, akár a családban, akár a munkahelyen. Erre a mankóra mindenképp szükség van. 

Amit elmondott, az számomra azt erősíti meg, hogy a tradicionális erények nem elhanyagolható feltételei egy kiszámíthatóbb, élhetőbb világnak. Ez pedig ad számomra egyfajta magyarázatot arra az embertípusra is, aki ösztönösen vonzódik a klasszikus értékekhez. Ön mit tapasztal, az Y generációra átörökíthető ez az attitűd, és ha igen miként?

Amikor szülő lettem, akkor vettem észre, hogy a minta, amit közvetítek, azt magam is a szüleimtől örököltem. Sokszor még azokat a mondatokat is mondom, amiket gyerekkoromban hallottam, és amiket annak idején nagyon nem szerettem. Majd amikor lehetőségem lett volna arra, hogy jómagam másképp csináljam, akkor még a szavak is visszatértek. Szoktuk hallani, hogy a példamutatás a legjobb nevelési eszköz. Én ezt ritkán veszem észre a gyerekeimen. Miközben valószínű, hogy az én szüleim is ugyanígy láttak engem. Most lehet, hogy értelmetlennek tűnik sok minden, de idővel kiderülhet, hogy azért nem minden vész kárba abból, amit az ember szülőként át kívánt adni.  Nem szabad túl gyors, túl látványos eredményt várnunk ebben a dologban. Idő kell az embernek, míg belátja, hogy mi jó neki.  

Nos, igen, van egy mondás, miszerint a férfi mire belátja, hogy az apjának igaza volt, addigra mellette áll a fia, aki nem hisz neki. Az immár világos, hogy miért a hagyományos értékek köré építette a viselkedését, az életfilozófiáját. Azt is említette, hogy a tárgyak, amik körülveszik, szintén ezt az értékvilágot tükrözik. Az öltözködéshez való viszonyában is megmutatkozik ez a szemlélet?​

A mai öltözködésem inkább egy folyamat eredménye, amiben voltak különböző korszakok, de tény, hogy sosem jártam rövidnadrágban és pólóban dolgozni, és nem azért, mert nem tehettem volna meg. Azt gondolom, meg lehet találni azokat a ruhadarabokat, amikben az ember méltósággal tudja vállalni a megjelenését. Aki ezen felül még a divatot is követni akarja, az tegye meg, én ebben nem látok kivetnivalót. Jómagam viszont nem vagyok divatrajongó, nem követem a gyorsan változó trendeket. Inkább értékálló ruhadarabokat, vagy tárgyakat vásárolok, amikben, vagy amiknek társaságában jól érezem magam. Ugyanakkor nagyon tisztelem a kézműves tárgyakat, tisztelem azt az emberi munkát, amivel létrejön az ilyen termék - ezt az édesapámtól örököltem. Igyekszem olyan ruhadarabokat vásárolni, amelyek minőségben és funkcionalitásban is megfelelnek az elvárásaimnak, miközben az ár-érték arányt is fontosnak tartom.  Viszont soha nem a környezetemnek öltözöm, nem az motivál, hogy mások elismerését kivívjam a megjelenésemmel. 

Mióta visel öltönyt rendszeresen?

Amikor vezető lettem, akkor döntöttem úgy, hogy ez lesz a meghatározó az öltözködésemben. Nem lett volna muszáj, mert a cégem alapvetően nem követeli meg, nincs dress code, de én így döntöttem. Nyilván kiváló vezető lehet valaki farmerben is, mert nem ez az ismérve, de figyelembe vettem, hogy hol dolgozom, milyen pozícióban, kikkel találkozom, és számomra jobb érzés egy igényes öltönyben megjelenni, képviselni önmagamat és a munkáltatómat egyaránt. Úgy öltözöm, ahogy véleményem szerint egy vezetőnek illik.  

Az Ön által képviselt minőségi megjelenés nem szokatlan a céges környezetében, nem lóg ki a sorból?

Nem minden vezető kollégám visel öltönyt, így ezzel a kisebbséget képviselem. 

Kap pozitív, vagy negatív megjegyzéseket az öltözködése okán?

Van ilyen is, olyan is. Volt már, hogy elhangzott a szokásos “na mi van esküvőre mész?” típusú kérdés, sokszor azt érzem, hogy ezek mögött a megjegyzések mögött egyfajta elbizonytalanodás van. Úgy vélem az adott személy nem tudja, hogyan kellene reagálnia a kollégája megjelenésére, talán felmerül benne, hogy esetleg neki is így kellene öltözködnie, ettől viszont megijed, mert nem érzi magát kompetensnek. Másfelől előfordult, hogy tőlem kért valaki véleményt egy cipő, vagy egy ruhadarab kapcsán, ami azt jelzi, hogy valamiként mérvadónak tartja a véleményemet a témában. Legtöbbször viszont a hölgyek részéről kapok észrevételeket, akár abban a kontextusban, hogy “de jó lenne, ha más is, vagy akár konkrétan XY is így öltözködne". Összességében tehát nem érzem hátránynak, sőt, de mint mondtam, én a magam kedvére művelem ezt a tevékenységet.

Véleményt szokott kérni valakitől a környzetében, a nejétől esetleg szokott tanácsokat kapni öltözködés terén?

Látom, hogy az életben sok helyen működik így, a feleségek akár ki is készítik a ruhát a férjeknek, megadva azt, hogy mit vegyenek fel. Én mindig önállóan öltözködtem, ennek ellenére szívesen veszem a feleségem, vagy a lányom véleményét. A lányom a kritikusabb, de végső soron mindig a tükör, ami mérvadóbb számomra. 

Honnan inspirálódik ez ügyben? Ösztönösen működik Önnél ez a dolog, vagy tudatosan tájékozódik a témában?

Nyilván van az embernek egy alapvető ízlése, ami tulajdonképpen észrevétlenül alakul ki, de amikor elkezdtem öltönyt viselni, akkor igyekeztem tudatosan is tájékozódni arról, hogy miként is kell ezt érdemben művelni. Az internet széles palettát kínál az informálódásra, minek során felismertem, hogy az én ízlésem, öltözködési beállítottságom a klasszikus angol stílushoz áll közel, anélkül, hogy tudtam volna ennek az értékrendnek a szabályairól, eredetéről. Így aztán elkezdtem belemélyedni ennek a kultúrának a megismerésébe. Rájöttem, hogy ez nem egy annyira merev rendszer, mint ahogy gondolhatnánk, mára ezek már teljesen élhető normákká szelídültek, de mégis megvan bennük az a valami, ami egyfajta tartást jelent. A mindennapokban ez azt jelenti például, hogy talán nem kell ragaszkodnom görcsösen a barna cipő viselésére vonatkozó előírásokhoz, de tudom, hogy mikor van az, amikor igenis fel kell vennem a fekete cipőt. Rendezvények kapcsán a dress code ismeretét és betartását a tisztelet és a műveltség jeleként értelmezem. Jó dolog, ha a ruházat összhangban van legalább az alkalommal, az alkattal, az életkorral, és a nemmel. 

Meghatározta már magában, hogy mit jelent  Önnek a stílus?

A stílus egy szubjektív dolog, amihez számomra nagyon sok minden hozzátartozik. A viselkedés, a gondolkodásmód, az emberekkel való bánásmód, a kommunikáció, és az öltözködés is. Nem gondolom, hogy helyénvaló színházban a farmer és a póló, de azt sem feltételezem, hogy az öltöny elengedhetetlen a stílushoz. Voltam én repülőgép szerelő is, amikor nem viseltem öltönyt, de a megjelenésem akkor is olyan volt, ami az én jó érzésemhez hozzátartozik. Igaz, hogy nem a ruha teszi az embert, ez viszont nem jelenti azt, hogy az öltözködés, a megjelenés ne lenne fontos. A stílus ugyanis számomra arról szól, hogyan élem az életemet, hogyan intézem a dolgaimat. A "hogyan élem az életem" gondolatába beletartozik az öltözködés is.

Hogyan jutott el a kézműves bespoke ruhadarabokig, mi motiválta erre? 

Ez is egy folyamat volt. Én alapvetően szeretem a tartós dolgokat, ezt is az édesapámtól tanultam. A mai termékek többnyire tervezetten rövid élettartamúak, én viszont nem engedhetem meg magamnak, hogy rendszeresen lecseréljem a ruhatáramat azért, mert divatjamúltak lettek a ruháim, vagy, mert a minőségük nem megfelelő, így elvesztik a tartásukat. Ez funkcionalitás és praktikum is számomra. Konfekcióval kezdtem, próbáltam abban is a minőséget keresni, és azt gondolom, ha az ember odafigyel, ki lehet fogni ezekből is egy-egy jó darabot, azaz lehet készöltönyökből is ízléses ruhatárat kialakítani. Nálam a gond ott kezdődött, hogy méretileg nem találtam meg az optimálisat. Hol itt volt bő, hol ott volt hosszú, s bár próbáltam ezeket magamra szabatni, nem találtam olyan szakembert, aki jól meg tudta volna ezt oldani. Aztán arra gondoltam, ha már nem vagyok konfekció méret, akkor hátha egy rám szabott ruhával jobban járok. Ráléptem erre az útra, de szembesülnöm kellett azzal is, hogy ma már alig van minőségi szabóság Magyarországon. Cipőben még jól állunk, itt kis túlzással, akár a Jermyn Street-tel is felvehetjük a versenyt, de ing, öltöny terén kihalóban van ez a műfaj. Valószínűleg azért is, mert nincs rá akkora kereslet, mint hajdan volt. Nehezen találtam meg a megfelelő szakmai stábot, de végül sikerült.

Említette a Jermyn Street-et. Mit gondol a mai Savile Row aurájáról?

Nemrég voltunk Londonban, mert a lányom kissé anglomán, rajong a szigetországért. Míg Ő Madame Tussauds-ot és hasonló népszerű látnivalókat látogatta meg, addig én körbejártam azokat a helyeket, amelyek a klasszikus férfiöltözködési kultúra bölcsőjének számítanak, köztük természetesen a Savile Row és környéke. Nekem nem minden értelemben pozitív a véleményem, és ebben főként az üzletek személyzete a ludas. Az utcák, ez a városrész, az épületek viszont nagyon tetszenek, az Old Bond street pedig több szempontból is a kedvencem lett. Óramániás vagyok, így ez a hely számomra nagyon kellemes élményt nyújtott, szinte az összes világmárka szalonja megtalálható ebben az utcában. Egyébként az ikonikus londoni üzletek többsége meglepő módon nagyon pici. Sokszor annyira, hogy ha már három ember bemegy, akkor szinte kényelmetlenné válik a dolog, mert nincs hely. Ezen persze a barátságos fogadtatás sokat javíthatna, de ez furcsa mód elmaradt. Aztán lehet, ebben az is szerepet játszott,  hogy én nem Bentley-vel és sofőrrel érkeztem, mint ahogy láttam erre példát. Ami még furcsa számomra, hogy Savile Row-n nem találtam semmi olyat, ami kiváltotta volna belőlem az érzést, hogy elkezdjek spórolni, hogy megvehessem. Ugyan nem rendeltem öltönyt Henry Poole-nál, de alaposan szemügyre vettem ezeket a ruhadarabokat, zakókat, ingeket, és nem láttam minőségi különbséget ahhoz képest, amit itthon megkapok. A cipők is nagyon szépek, minőségben kifogástalanok, de nehezebbeknek találom őket, mint a hazai műhelyek darabjait. Ezzel együtt megkedveltem Londont, és bármikor szívesen visszatérek oda.  

Az itthoni szalonban hogyan éli meg egy-egy bespoke ruhadarab elkészítésének folyamatát? Nem nyűg az ilyesmi a mai rohanó világban?

Én nagyon sokra értékelem a manuális tevékenységet, az ilyen módon megalkotott értékeket. Számomra ez egy teljesen más dimenziót képvisel, mint a személytelen gépi termelés. Szeretem látni a különböző alkotóelemeket, amikből létrejön valami új, nemcsak formailag, de jelentéstartalom terén is. Jó érzés, ha az ember tanúja lehet annak, ahogy csapatmunka révén létrejön valami, ami tradicionális értékeket hordoz. Amiben benne van a szabómester tudása, de ezen felül stílusbeli részleteiben tökéletesen idomul a viselőjéhez. Magam pedig nem külső szemlélője vagyok a folyamatnak, hanem szó szerint is benne vagyok az alkotó munkában. Látom és beleszólhatok abba, hogy mi történik. Így tulajdonképpen azt mondhatom, hogy a végeredményben minden értelemben benne van a személyiségem, érzem, hogy rám készült, ez én vagyok, és másnak nincs ilyen. Ez az én komfortérzetemhez sokat hozzáad. Nekem nem nyűg egyetlen próba sem, én mindig izgatottan várom ezeket az alkalmakat. Ha 12-szer kellene, én mind a 12-szer szívesen jönnék. Élvezem magát az "utazást", miközben a próbák a ragaszkodásomat is még inkább felépítik, megerősítik az érintett ruhadarab iránt. Kötődöm ezekhez, miközben vannak kedvenceim is közöttük. Nem feltétlenül tudom megmagyarázni miért, de a csíkos flanel öltönyömet különösen kedvelem. Alig várom a hűvösebb időt, hogy felvehessem. A kék blézerem, vagy az Esterházy-kockás öltönyöm is különleges érzést ad nekem.

Lehet ragályos ez a dolog családon belül - a fia visel öltönyt?

Megfogalmazta már az igényét egy öltönyre, de azt gondolom, talán egy bespoke öltöny előtt érdemes megtanulni azt, hogy miként kell bánni egy ilyen ruhadarabbal. Egy konfekció öltöny erre alkalmas lehet. Kipróbálhatja, hogyan érzi magát benne, miként befolyásolja az Ő komfortzónáját. Eközben azt is megtapasztalhatja, milyen egy konfekció öltöny, és később érezni fogja majd a különbséget, ha készíttet egy bespoke darabot.

Egy filmes idézet jut eszembe, miszerint: "Az első találkozás az operával eldönti, hogy lesz tovább. Az ember vagy megszereti, vagy megutálja. Ha tetszik, mindig szeretni fogja, ha nem, talán megtanulja méltányolni, de sohasem fog a lelkéhez férkőzni."  Azt viszont nem tudom, hogy ez a gondolat megállja-e a helyét, ha öltönyről van szó. Mert napjainkban szinte mindannyian konfekcióval kezdtük az öltönyös életünket. De bárhogy is, a megfelelő darab kiválasztása nagyon fontos lesz. Persze egy ilyen tapasztalt és kompetens atyai háttérrel kétlem, hogy rossz döntés születhet. Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést!