A ruha is teszi

Aki kérdez: Takács Zoltán

ki válaszol: Brainel Mehandi

Mióta foglalkozik a klasszikus öltöz­ködéssel, és mi indította erre?

Tizenhét éves voltam, amikor megkaptam az első igazi zakómat. Azt hiszem, valahol itt kezdődött a dolog. Talán szerencse is, hogy megvolt bennem a hagyományos értékek iránti affinitás, ami folytonos keresésre ösztönzött. A stílussal kapcsolatos apró, de egyre mélyebb összefüggések felfedezése, megélése engem valahogy feltölt, energiát ad, boldoggá tesz. Az elmúlt két évtizedben sok időt fordítottam a klasszikus öltözködés feltárására, ennek a több évszázados kulturális örökségnek a megértésére. És minél többet ismerek meg belőle, annál inkább becsületbeli kérdésnek, egyfajta kötelességemnek érzem, hogy a magam egyszerű módján részt vegyek a gondozásában.

Jól tudom, hogy Magyarországon komoly hagyományai vannak a klasszikus stílusnak?

Inkább azt mondanám, hogy volt egy időszak, főként a 20. század első fele, amikor a magyar polgárság öltözködése közel ugyanolyan jó volt, mint az osztrák, vagy akár az angol.

A kommunizmus alatt ebből nem sok maradt, a rendszerváltás után viszont nagy lendülettel kezdett megújulni az öltözködés. Ez volt a „makkos cipők” és visszahajtott uj­jú színes zakók, öltönyök korszaka. A mai helyzetet hogyan jellemezné?

A történelem valóban hatalmas lyukat ütött a magyar öltözködéskultúrába, lényegében semmit nem hagyott belőle. Így a rendszerváltás után, a megfelelő alapok hiányában, Magyarország naivan és teljesen védtelenül vált a silányság és a mérhetetlen ízléstelenség prédájává. Sajnos az érdemi kompetenciát nélkülöző, ad hoc jellegű öltözködési gyakorlat ma is túlsúlyban van. A klasszikus elegancia szabályainak alkalmazása, a stílustani koherencia megjelenése még várat magára az üzleti/hivatali öltözködésben és az alkalmi megjelenésben egyaránt.

A fejlődésnek komoly akadályát képezik a társadalmi értékrend sajátosságai. A középiskolás gyerektől a sarki zöldségesig mindenkinek a legújabb iPhone virít a kezében, miközben műanyag talpú cipőben és ragasztott konfekció öltönyben járunk. Ha mégis költünk ruhára, azt főként olyan megfontolásból tesszük, hogy a rajta lévő logóval „villogjunk”. Nem ismerjük, nem értjük, nem érezzük a minőségi öltözködés lényegét, értelmét.

Mi a különbség a divat és klasszikus öltözködés között? Hallottam olyan véleményeket, miszerint sokféle ízlés van, ezért nem is lehet megmondani, mit jó és mit nem jó hordani. Tényleg az egyéni ízlés és az aktuális divat a mérvadó az öltözködésben?

Talán furcsán fog hangzani, amit mondok, de úgy ítélem meg, hogy a divat ma már nem az emberekről, vagy azok öltözködéséről szól. A divat kulturális értéke, tartalma nem igazán releváns, inkább a marketingeszköz szintjére süllyedt. Elsődleges funkciója mesterségesen fenntartani egy dollármilliárdos üzletág termékei iránti keresletet. A férfiöltözködésben a „divatozás” főként a designer konfekciók iránti érdeklődésben nyilvánul meg, és ezt szintén nem valamiféle egyéni tudatosság, hanem a márkaimázs generálja. Épp ezért az ilyesmi nem feltétlenül a kompetensen öltözködő úriember jellemvonása. Ez utóbbit nem a címke motiválja a választásban, nem valamelyik designer fantáziavilágát ölti magára, sokkal inkább ismeri a klasszikus öltözködés keretrendszerét, időtálló és értéktudatos öltözködésre törekszik, melyben a saját stílusát, identitását igyekszik megalkotni, megjeleníteni.

Mennyire a ruha teszi az embert? Elmondható például, hogy ha valaki elkezd klasszikusan öltözködni, ez a viselkedésében is pozitív változásokat hoz?

A kompetens, kifinomult öltözködés a személyiségünkre is hatással van. A belső tartás, a nagyobb rendszerezettség, a higgadtabb, magabiztosabb attitűd, mind olyan tulajdonságok, melyekre alapvetően képes hatást gyakorolni a klasszikus öltözködés. Emellett a gondol­kodásmódunkra, az értékítéletünk­re vagy az ízlésvilágunkra is hatással tud lenni. Ezt a legtöbbször pozitívan éli meg az ember, de találkoztam már olyan esettel is, ahol az érintett személy foglalkozása egyfajta művészi, intuitív területen bontakozott ki, ami korábban a rendszertelenségből, megfoghatatlanságból építkezett, sikeresen. Majd ahogy egyre nagyobb rálátást kapott a klasszikus öltözködés harmóniarendszerére, és ezt elkezdte beépíteni az öltözködésébe, azt vette észre, hogy a mun­kájába is kezd beszivárogni a rendszerezettség. A közönsége elkezdte megérteni a műveit, ami az ő esetében, bármilyen furcsán hangzik, nem volt előnyös.

Az üzleti-hivatali kapcsolatokban mekkora jelentősége van a kifinomult öltözködésnek? Előfordulhat, hogy az első benyomás hoz­zájárul egy üzlet sikeréhez vagy meghiúsulásához? Persze itt nem arra gondolok, hogy „mackóban” megy el valaki a tárgyalásra, hanem arra, hogy jószándékúan, de mégis rosszul összeválogatott ruhákban jelenik meg, és az negatív képet fest róla.

A legtöbben nyilván ismerjük az első benyomással kapcsolatban megfogalmazott közhelyeket, ezért nem kívánnám azokat ismételni. Ellenben épp a napokban mesélt az egyik ügyfelem egy történetet, amiben paradox módon, kissé kellemetlenül élte meg a jólöltözöttség pozitív hatásait. Egy komoly téttel bíró üzleti tárgyalásra érkezett, a főnöke társaságában. Az ügy­felem a szakmai pozíciójához előírt professzionális normák szerint volt felöltözve, és az üzleti partnerek öltözéke is ugyanezt a dress code-ot képviselte. Csak a főnöke volt alulöltözött a maga zakós-pólós külsejével. A beszélgetés során az ügyfelem azt tapasztalta, hogy a tárgyalópartnerek az érdemi észrevételeket, kérdéseket nem a mellette ülő cégvezetőhöz intézik, hanem hozzá. Nem volt kérdéses, hogy a professzionális megjelenés tekintélyt, kompetenciát, hitelességet közvetít. Az ügyfelem dilemmája attól kezdve az volt, hogy szabad-e „túlöltözni” a főnököt? Én viszont megfordítanám a kérdést: okos dolog-e cégvezetőként könnyelműen viszonyulni az öltözködéshez, avagy alulöltözni a szakmai státuszunkat, pozíciónkat?

Ha jól öltözöttek szeretnénk lenni, a neves gyártók drágább árfekvésű kollekciói feltétlenül jó választást jelentenek, vagy máshonnan közelítsük meg a kérdést?

A „márkás” öltönyök birtoklása ma már nagyobb anyagi kihívást jelent az embereknek, mint 8-10 évvel korábban. A presztízsnevek palettáját ugyanis a globalizáció egységesíti. Tekintélyt bizonyos értelemben ma már az itthoni piacon is szinte csak az olyan nevek birtokolnak, mint a Zegna, Armani, Brioni, vagy éppen a Tom Ford. Pedig ez a kategória a legnagyobb szemfény­vesztő mutatványok színtere. Az itt képviselt technológiai minőség a legtöbbször már a 100-120 ezer forintos öltönyöknél is adva van. Számottevő különbség lényegében csak a márkajelzésekben van. És ez nem pusztán valami szubjektív vélemény: szakértői elemzések többször megállapították, hogy a prémium márkák eladási árában a kommunikációs eszközökkel generált szubjektív értékek jelentős, esetenként meghatározó részarányt, 40-80 százalékot képviselnek. A szakmai nyelv ezt nevezi „nem-technológiai innovációnak”, vagyis olyan tevékenységről van szó, amely nem a termékek immanens tartalmának növelését vagy megújítását célozza, hanem annak piaci népszerűségéhez járul hozzá – ez az imázskommunikáció. Leg­inkább azok válnak áldozattá, akik magas anyagi potenciállal, de alacsony minőségismerettel rendelkeznek. Ők azok, akik kétszer annyit kifizetnek egy hangzatos címkével ellátott ragasz­tott tucatkonfekcióért, mint amiből egy igazi bespoke öltönyt vásárolhatnának.

Amikor az üzletekben ennyire nagy választék áll rendelkezésre, van még értelme a bespoke, azaz méretre készített öltözéknek?

A bespoke nem pusztán méretre készített öltönyt jelent. Ezt azért fontos tisztázni, mert ma Magyarországon a legtöbb szabóság jellemzően a konfekcióipar vívmányait alkalmazza kisipari környezetben. Ezzel ellentétben a bespoke a létező legmagasabb technológiai minőséget jelenti, a kézimunkát. Vagyis az olyan alkotások, amelyek elkészítése során minden munkafolyamatot kézzel hajtanak végre, a szabásminta megrajzolásától a leg­apróbb részletek kidolgozásáig. Ragasztás nélkül, kézi öltések ezrei, kézi formázás, illesztés és precíziós vasalás nyomán nyeri el végső formáját az öltöny. Ilyen darabok kizárólag első osztályú alapanyagokból készülhetnek, és itt nemcsak a szövetről van szó, hanem az öltönykabát köztes vásznairól is, melyek eredeti lószőrvásznak, míg a gombok például szaruból készülnek. Az ilyen öltönyök minden részletben igazodnak a megrendelő igényeihez, testi adottságai­hoz, életviteli körülményeihez, és nem utolsó szempont az sem, hogy tartósságuk akár egy életre szólhat. Minden vonatkozásban tökéletes öltönyt csak ettől a készítési módszertől várhatunk! S hogy van-e értelme ilyet készíteni?

Nos, nyilván ma már nem járnak annyian szabóhoz, mint régen, de még mindig van egy olyan réteg, akinek megvan az igénye a minőségi munkára és az egyedi darabokra. Szerencsére ezeket az értékeket szilárdan őrzik Londonban és Nápolyban egyaránt. A Mehandi Bespoke megalapítása előtt odaküldtem az ügyfeleimet, mert itthon nem találtam olyan tartalmú szolgáltatást, ami az én elképzeléseimnek, igényeimnek megfelelt volna. Ma már el tudjuk készíteni azt az öltönyt, amely technológiailag nem rosszabb, mintha a Savile Row-n készült volna, de a stílustani vonatkozásokat és a szolgáltatást olyan komplexitással kezelem, ami Londonban is egyedülálló lenne.

Mennyire találunk ma itthon olyan mesterembereket, akik első osztályú öltönyöket, ingeket, cipőket készítenek? Megfizethetők ezek átlagemberek számára is?

Hazai viszonylatban ez egy igen fájó pont, hisz legfeljebb 4-5 olyan szabászat van az egész országban, ahol tudnak igazi bespoke öltönyt készíteni, és cipészek terén sem állunk jobban. Szakmai utánpótlás pedig egyáltalán nincs. Szóval nem egyszerű a helyzet. Ha ezt figyelembe vesszük, azt is mondhatnám, hogy egy-egy igazi kézműves darab felbecsülhetetlen értéket képvisel. Az pedig, hogy az átlagember számára megfizethető-e, szigorúan szemlélet és igény kérdése. Tény, hogy egy bespoke öltöny kiadást jelent, de semmiképp sem luxus, fele annyira sem, mint a designer ipar túlmarketingelt konfekciói.

Olvastam egy írását, ahol Jézust mint kifogástalanul öltözött úriembert mutatja be. A közgondolkodásban azonban nem ez a kép él róla.

Talán valóban nem. De én nem gondolom, hogy a közgondolkodásnak mindig igaza van. Egyik húsvét alkalmából az ünnepről beszélgetve a gyerekekkel elolvastam ezt a részt a Bibliában. A történetből egyértelműen levontam azt a következtetést, hogy bizony Jézus egy meglehetősen jól öltözött úriember volt, és nem holmi koldus, aki szakadt göncökben járt. Az Újszövetségből kiderül, hogy anyagi helyzetét tekintve egy tisztességes, az akkori viszonyok között talán „polgárinak” tekinthető társadalmi közegből származott. Emellett jó ízléssel, stílusosan öltözködött. Ez kiderül abból, hogy a kivégzését végrehajtó katonák szó szerint megosztoztak a ruháin. Sőt, a köntösét, ami egy különleges, varratlan, egybeszőtt ing (görögül: khiton) volt – mai felfogással minden bizonnyal bespoke minőséget képviselt –, értékes volta miatt a katonák kisorsolták egymás között.

Ön a Szegedi Tudományegyetem Stíluskommunikátor Szakán is oktat, valamint személyes stílustanácsadással is foglalkozik. Mekkora az érdeklődés ma Magyarországon az ilyen kultúra elsajátítására, fejlesztésére?

Bátran mondhatom, hogy egyre többen vagyunk, akik hiszünk abban, hogy a stílussal kapcsolatos keresésünk, kutatásaink, ezek az apró mániák boldogabbá tesznek minket. Számunkra a klasszikus értékrend iránytű egész életünkben, kellemes ajándék és továbbadandó hagyaték mások számára.