Elveszni Londonban

Hunyja be a szemét, és képzelje el, ahogy kilép a Westminster állomás forgalmas alagútjából, egyenesen a Parlament és az apátság ikonikus kettőse között. Lelki szemeivel látnia kell, ahogy az óratorony aranyló számlapja megcsillan a felhők közül lekacsintó Nap fényében. Hallania kell, amint a Big Ben kristályos hangján épp négy órai teához kongat, Händel Messiásának egy áriáját visszhangozva. Éreznie kell, ahogy kellemesen csalódik a Temze friss illatában, amely méltóságteljesen hömpölyög kőhajításnyira, testvériesen kettészelve Londont. Most nyissa ki a szemét, és fogadja el, ha mindezt átélte, bár felejthetetlen élménnyel gazdagodott, semmit sem látott még Londonból.

Ez ugyanis London hőskorának emléke. Azé a Londoné, amelyet a képeslapokon és a mozivásznon szoktunk meg. Azonban a modern London nem sűríthető be egy útikönyvbe sem. Nem lehet átfutni, letudni vagy rálegyinteni. Nem ismerhető meg egy idegenvezető történeteiből. London él, és minden lélegzete egyfajta kulturális kakofónia, mely a gyakorlatlan fülnek csak tapasztalva megszokható.

Ha az igazi Londont akarjuk látni, egy teendőnk van: el kell vesznünk. Félre a térképpel, irány, amerre a lábunk vezet. Egy tízmilliós városban ez nem is nehéz feladat, hiszen szinte minden utcára jut valami látnivaló. A puszta építészeti változatossága elég indok, hogy az utazó lejárja a lábait. Aki azt hiszi, London unalmas szürkeség Európa palettáján, téved. Időről időre precíz műgonddal dédelgetett, takaros parkok bukkannak elő, hogy zöld színfoltot lopjanak a főváros lakóinak ebédszünetébe. Minden belvárosi téglafal London múltjáról mesél, olyan változatossággal és eleganciával, melynek köszönhetően az ember könnyen azon kapja magát, hogy esernyő és keménykalap után ácsingózik. Míg eltűnődünk, talán szembe is jön velünk egy kalapos úr, egyenes hátán kisimuló tűcsíkos öltönyével, aki a sarkával kimérten kopogva elhalad mellettünk. Csak elrévedve bámulunk utána, ott állva a tehetős negyed kellős közepén, ahol egymást érik a csinos sorházak, kovácsoltvas keretbe foglalva az angolos polgári létformát. Séta közben már-már azt hihetjük, hogy ez igen, ez már London, mégis messze járunk az igazságtól.

A multikulturalizmus szimbólumaként Londont ugyanis nem elég történelmi látványosságnak tekinteni. A város folyamatosan bővül és növekszik. Sokrétűsége lakói diverzitásában rejlik. Így ha belefeledkeztünk a belvárosba, indulhatunk is, hogy elvesszünk a Borough Market kavalkádjában, és elfogyasszuk életünk steakjét. A szó szerint ezeréves piac csomópontja a világ minden tájáról érkező termékeknek, és tökéletes helyszín, hogy megtapasztaljuk, milyen messzire ér el egy londoni keze anélkül, hogy elhagyná imádott városát. A múltidéző belváros után üdítő egzotikum vár ránk, amint megérezzük az indiai konyha fűszerét, vagy rájövünk, mennyire közel is került a Közel-Kelet Európához a brit birodalom örökségeként.

Persze London mit sem ér, ha nem merészkedünk be egy hamisítatlan angol pubba, ahol a testes angol sörök megtanítják nekünk, hogyan lehet a nap legédesebb pontja egy keserű barna. Közben talán futballmeccs harsog a háttérben, és a kivehetetlen cockney akcentus keveredik az angol megannyi formájával, elhitetve velünk, hogy megérkeztünk, és ideje koccintani a londoni életérzésre. Ha pedig odakint elered az eső, mit sem számít. Hiszen ez London, az eső itt olyan, mint a ginnek a tonik.

A nap vége felé aztán talán szerencsénk van, és kilyukadunk egy olyan helyen, amilyen a St. Katherine Docks. Ez egy, a Temzéről nyíló kikötő, mélyen benyúlva London utcáiba, olyan harmóniával egyesülve a környező épületekkel, amelyre azt hinnénk, csak Velence képes. Ahogy ámulva tűnődünk, hogy kerültek ide a hófehér jachtok és vitorlások, lassan lemegy a Nap, és rájövünk, alig láttunk valamit…

Még nem törpültünk el az üzleti negyed üvegmonstrumai mellett, nem fáradtunk el, ahogy az állatkertbe menet átvágunk a The Regent’s Park-on. Nem szerettünk bele a nulladik hosszúsági körön húzódó Greenwich Park páratlan zöldjébe. Nem sajdult bele a lábunk az Oxford Street végeláthatatlan sétálóutcájába. Sehol sem tartunk, mert Londont nem tudjuk megnézni vagy áttekinteni. Londont, mint akármelyik nagyvárost, csak megélni lehet. Átadva magunkat a csábításnak, hogy minden sarkon benézzünk, minden kirakaton elámuljunk, és megérintsünk minden évszázados követ. London ugyanis az a hely, ahol a tradicionális találkozik az aktuálissal, valóban felajánlva mindent, amit az élet csak adhat.