Szilánkok

Hogy milyen Opatija? Olyan mint Tremezzo vagy Cadenabbia a Comói tónál, (csak közelebb van). Pazar villák, buja zöld kertek, cédrusok, ciprusok, rododendronok meg pálmák. Fehér napernyős teraszok alatt nyaldossa a tenger a köveket. A múlt századi arisztokrácia életigenlése köszön vissza a gondosan tervezett parkokon, a parton felsorakozó házak homlokzatán, - a tengeri sétány bármely pontján mesés összkép tárul eléd. Magányra vágyom. Az elmúlt fél év elvette az olvasás lehetőségét, és elvette az egyedüllét kiváltságát is. Az ember vagy pénzt keres, vagy gyarapszik. De a kettő együtt nem megy. Pénzt bármikor lehet keresni. A gyarapodás luxusához több lemondás kell. Idő a könyvtárszobában, vagy egy könyvesbolt félreeső zugában.

Felszabadultan lépkedek az évszázadok koptatta köveken, fényesen csúszkálnak a talpam alatt. Mindig eszembe jut, hogy egykoron itt sétálgatott Ferenc József császár is. De megfordult itt a századelőn Jókai Mór, Cholnoky Viktor, Kosztolányi Dezső, Hamvas Béla, Márai Sándor, Tormay Cecile, Pekár Gyula, Herczeg Ferenc, Fejtő Ferenc, sőt Jókai nevelt lánya itt ment hozzá Feszty Árpádhoz, aki élete végén Lovranban gyógyulgatott, ott is halt meg egy tábla őrzi ennek emlékét.

Leülök a parkban háttal a tengernek, a szökőkút felé. Márait nem lehet csak úgy „mellesleg” olvasni. Figyelni kell. Kézen fog. Vezet. Mintha sétálgatnánk az Angiolina parkban körös- körül. Néha megállva egy-egy nagyobb fa árnyékában, vagy tovább menve a promenádon Móra Ferenc vagy Dr. Markusovszky Lajos emléktáblájánál, mit is mondana? Ha fáradok, hódolok semmittevős szórakozásomnak: nézegetem az erre járókat. Találgatom kik lehetnek, honnan jönnek, mi a foglalkozásuk, hogy aztán, néhány hasztalan gondolatból visszatérve ismét az íróra figyeljek. Csak akkor engedsz meg magadnak ilyen mihaszna naplopást, ha ismered a helyet, felkutattad minden zugát, bejártad minden szegletét.

“Tavasszal lenn jártam az Adrián. Az emlék, mely makacsul kísért, mindig újra visszahúz ide. Számomra a tenger, Fiume és Abbázia között, még mindig a “magyar tenger”, akkor is, ha tudom, hogy a történelem időközben odaadta az olaszoknak a Szentkorona Gyöngyét. De más a szárazföld és más a tenger. Ez az öböl mélykék vizével az én külön, szerény és csöndes irredentám. Az egész világból ez az öböl az a hely, ahol a magyarnak közvetlen köze volt a tengerhez. Visszajárok ide, örülök, ha valamelyik fiumei őslakó magyarul felel kérdéseimre, szeretek sétálni Abbázia és Lovrana között, a babér illatú tengerparti sétaúton, ahol szüleink és nagyszüleink udvaroltak már egymásnak, s esténként szívesen átmegyek Voloscába, leülök a part menti kiskocsma előtt, megiszom egy negyed liter isztriai vörösbort, és drámai helyzeteken vagy más ilyen reménytelen feladatokon töröm fejem. Minden évben elmegyek ide, néha csak két, három napra. Aztán elunom magam és odébbállok, színesebb, izgalmasabb tájak felé. Az ember hálás, de az ember – hál’ Istennek – hálátlan is. Így vagyok Abbáziával.” /Márai Sándor/

...

Egy- ké- há- négy- öt- hat- hét- és nyolc - próbálom alacsonyan tartani a pulzusom, csak minden nyolcadik lépésre venni levegőt. A legszebb partszakasz, ahol valaha kocogtam Rapallo és Santha Margarita Ligure között volt. Bársonyos botanikuskeretek és múltszázadbeli villák adták a hely luxusát. Automatikusan egy másfajta üzemmódba kapcsolsz. Arisztokrata leszel egy sosem volt rezidencián. Hallod a falak beszédét, a házak titkos üzeneteit: - itt Bocellit dalol egy rádió, ott a Maledetta Primavera szól. A szobák mélyéről hűvös naftalin szag illan a mediterrán ködben, amit párából von a táj köré a késő délután. Belesel egy ablakon, részleteket kapsz el, kristály csillárok, sárgára aggot falon gobelin darabkák, egy gazdagon cizellált képkeret.

Egy- ké- há- négy- öt- hat- hét- és nyolc… szelem most is a métereket, szaladnak alattam a kövek. Korai órán legjobb a kocogás a Lungomare-on, néhány fanatikus jön velem szembe. Persze a korai óra itt jóval több mint hét, de nem egészen kilenc. Itt más időzónában telik az élet. Még ezüst színű a feszített víztükör, sirályok ricsajoznak és néhány robogó hangja szalad csak a reggelbe a part menti sétánnyal párhuzamos kocsiútról. Csipog a karóra, megtett táv pipa. Visszafele „gyalog jövök”.

Rapallóban volt kétségkívül a legszebb promenád. A reggeli futásból megtérve csatlakoztam – emlékszem ő a kávéház teraszán egy tejeskávé és egy croissant társaságában részkeretes tartóban olvasta a La Repubblica-t. Egy sort nem értett belőle, de az érzés megvolt. Opatija olyan mint Rapallo, és persze olyan is mint Tremezzo a Comói tónál, és, ha Voloskó fele indulsz, olyan, mint bármely olasz kisváros. Ezer arca van, és rajtad múlik, hogy melyik ejt rabul. De Opatija leginkább mégis csak olyan, mint Opatija.

...

Fél öt körül már oszladozik a tömeg a Bevandán, a nap már a hegyek fölött időz. A látóhatár kék párában úszik és pazar látványt nyújtanak a tengerbe futó hegyek, az előterében szikrázó fehér villákkal. Alattad a tintakék víztömeg. A nap nyugatról finoman játszadozik a bőrödön, szinte érzed, ahogy barnulsz. Rendelsz egy aperol sprizt-et, gyöngyözően hideg. Tekinteted elsiklik a kötet felett - miközben olvasol, önkéntelenül is kikandikálsz. Kivételes pillanat, amikor nem kell megindokolnod el-elkalandozó figyelmetlenséged okát. A képlet magáért beszél: A tenger mindig ott a legszebb, ahol éppen vagy. Kivéve Opatiját. Mert ott a legeslegszebb.

(Abbázia, 2018.07.30.)