Az utazás butít - Érvek a nyaralás ellen

Milyen drámai lehet a helyzet a high society tagjai körében, akiknél évente tíz ilyen elbutító utazással számolhatunk! Ez azt jelenti, hogy mire az ember maga mögött tudja a szezonokat-például tavasszal Capri, nyáron Porto Cervo, ősszel Marbella, télen Engadin -, IQ-jának majdnem harminc százaléka értékét veszti.

Az a szemérmetlen vonzerő, amivel a távoli utazások, a tengerparti édes élet, a tengeri hajózás, a luxusszállodák, az úszómedencék körül elfogyasztott egzotikus italok és hasonló klisék hatnak ránk, valójában abból a "tudatmódosító ipar" által terjesztett téveszméből ered, mely szerint az utazás már önmagában is kívánatos vagy előkelő. Amióta csak létezik a "turizmus" szó - először 1810-ben bukkan fel egy szótárban -, csúfolódás tárgya. Alig harminc évvel később így panaszkodott Theodor Fontane: "Korunk sajátosságai közé tartozik a tömegturizmus. Régen csak a kitüntetett egyének utaztak, ma mindenki utazik." Persze a "régi szép idők" utazása is teljességgel humbug. A hektikus ide-oda utazgatás régebben a futárokat, a bűnözőket, a zarándokokat és a kereskedőket jellemezte. Sohasem számított - szórakozásnak, ezzel szemben veszélyes volt. Mielőtt az emberek hosszú útra indultak, misét mondattak, és aki elbúcsúzott, számolt azzal, hogy nem tér haza. A nyomós ok nélküli, tehát csak az utazás kedvéért vállalt utazás egészen a 19. század közepéig abszurditásnak számított. Ez az abszurd l'art pour l'art utazgatás a tehetős angol családok kevésbé elfoglalt harmadik vagy ötödik fiainak szórakozása volt. A polgárság, látva a felső osztályok kalandvágyó utazóit, amint a fennsíkokon botladoztak térdnadrágjukban, vagy nyitott könyvvel a kezükben különféle romok körül járkáltak, utánozni kezdte őket.

Amit ma turizmusnak nevezünk, az tulajdonképpen nem más, mint az angol sznobok egykor nagyviláginak tartott, valójában inkább groteszk világjárásának továbbfejlesztett változata. Végképp helytelen tehát az akkori "gentleman-élményt" szolgaian utánozni. Kenyában például a bozótos közepén, egy vízilovak által benépesített tó partján, festői környezetben áll a Finch Hutton Lodge, egy vadásztábor rekonstrukciója, ahogy azt állítólag az angol szupersznob, Denys Finch Hutton berendezte. Perzsaszőnyegek, bordeaux-i borral teli kristálykancsók, mahagóni asztalok - mindez a sátorban. Sydney Pollack Távol Afrikától című filmjében Robert Redford alakításában Finch  Hutton szellemes charmeur volt. A valóságban nőiesen excentrikus volt szegény, akiKenyában minden bizonnyal úgy "adta elő magát", mint ahogy az ember Rudolph Moshammert, az extravagáns német divatdiktátort képzeli el egy afrikai nyaraláson. Az angol gyarmatosítás korának végén az excentrikus gentleman típusának százai kerültek távoli országokba, ami a brit birodalom hanyatlásának biztos jele volt.

Időközben az elkényeztetett és unatkozó angol sznobok időtöltéséből tömegturizmus lett, évente tízmilliárd turistával világszerte. Szabványnyaralásukat zsúfolt üdülőhelyeken töltik, "kényeztetik a lelküket", amely eközben inkább megbetegszik; vagy pihenés nélkül városról városra utazva egyik látnivalótól a másikhoz nyargalnak, minden tornyot megmásznak, minden neves épületet megnéznek, mígnem a fáradtságtól összeesnek. Azon dolgok közül, amelyekre egy közép-európai jóléti társadalom polgárai sok pénzt költenek, a legtöbb kellemetlenséggel az utazás jár. Teljesen irracionális az is, hogy az ember egész évben azért spórol, hogy aztán a szabadsága idején meggondolatlanul szórja a pénzt (végül is szabadságon van!), közben azon mérgelődve, hogy hőn áhított kikapcsolódása nincs arányban pénztárcája apadásával. A szerencsejáték-szindróma, amely a német turistákat Ausztriában, Olaszországban, Görögországban vagy Spanyolországban rendszeresen hatalmába kerítette, bár az euró bevezetése óta - hál' istennek - egy kissé alábbhagyott, még mindig az egyik legnagyobb attrakciónak számít egy-egy utazás alkalmával. Ez ugyanúgy turistacsapda, mint a túlcukrozott, rumtartalmú koktélok és a lőre - amelyekhez otthon hozzá sem nyúlnának - közömbös kortyolgatása. Ennek fejében élvezhetik azt a "luxust", hogy hotelben lakhatnak.

A szállodák luxusoázisként való feldicsőítése szintén a szórakoztatóipar találmánya. A városi hotelek a szállodaipar hosszú történetén át kényszerszállások voltak az olyan emberek számára, akik senkit sem ismertek az adott környéken. És ugyanazok ma is. A luxushotelek csak egy rövid ideig voltak nagyvilágiak (ha egyáltalán), 1910 körüli létrehozásuktól a háború kitöréséig, tehát négy egész éven át. Annak idején -ugyanúgy, mint a luxustengerjárók- szenzációs újdonságnak számítottak, s a legfelsőbb rétegek is lelkesen próbálták ki azokat. Az első világháború után, a húszas évek közepe és az 1929-es világválság között még egyszer felvirágzott a szállodakultúra, utána azonban véglegesen lejárt a nagy luxusszállodák ideje. A nemzetközi porondon működő szállodaláncokban teljesen uniformizálták a komfortot Egy drága szállodai szoba Wolfsburgban pontosan úgy néz ki, mint Kuala Lumpurban vagy Vancouverben, de éppolyan kicsi - bár a katalógus szerint superior deluxe kategória -, mint a gummersbachi külvárosi szálló szobái. Az ablakok nem nyithatók, de működik egy hangos klímaberendezés. Egy kis tv-készülék áll a minibár tetején, amelyet alma- és narancslével, Becks sörrel, ásványvízzel és sós ropival töltöttek fel. És ha az ember nem éppen valamelyik arab országban tartózkodik, akkor egy kis tábla hívja fel a figyelmet a házi pornócsatornára.

A városi szállodáknál csak az üdülőklubok szörnyűbbek. Így nézhet ki a pokol: egy mű piazza "olasz stílusban" ("Ó, egy pillanat, most nem Sarm-es-Sejkben vagyunk?"), amelyen körös-körül egészen véletlenül néhány folyamatosan nyitva tartó üzlet és hét különböző "all-inclusive" étterem található. A gyerekeket a nyaralás ideje alatt a Kids Klubok és a kirándulások segítségével szisztematikusan távol tartják a szüleiktől. Az egész létesítményt úgy alakítják ki, hogy a vendégek a szervezett kirándulások kivételével lehetőleg ne is vágyjanak a kerítésen kívülre. Eközben a hotelmenedzserek azzal büszkélkednek, hogy sikerült a valóságnak egy idealizált változatát megvalósítaniuk A legbiztosabb zavartalanságot, a külvilág kizárását a legjobban egy tengeri hajóút alkalmával élvezhetjük. Ezek a hajóutak a klubnyaralás letisztult formái. Egy alkalommal én is - no, nem szórakozásból, hanem pusztán újságírói munkám miatt- részt vettem egy hajóúton, mégpedig a tengerjáró hajók egyik legnagyobbikán, a Cora! Princess-en, amely még nem ütközött jéghegynek A vízkiszorítása százhúszezer bruttóregisztertonna. A bruttóregisztertonna fontos mérték egység egy hajónál, ez határozza meg a fedélzetre felkerülő édesség mennyiségét. Azon emberek számára, akik szeretik a hajós életet, ezek a hajóutak ideálisak, hiszen reggeltől estig hagyományos fedélzeti tevékenység részesei lehetnek. Mégpedig: reggeli, ebéd, délutáni kávé és sütemény, vacsora, éjféli vacsora. Azt a mintegy húsz percet, ami két étkezés között marad, minden nehézség nélkül ki lehet használni arra, hogy egy kicsit nassoljanak, hiszen nonstop rendelkezésre áll a Bordbistro, ahol a világ kalóriakészletének kétharmada megtalálható. A legszörnyűbb az, hogy az ember egyik étkezést sem hagyja ki, hiszen végül is "benne van az árban". Amikor hősünk annyit nyom a mérlegen, mint egy kisebb autó, a hajó végre befut egy kikötőbe, ahol nem tartózkodhat három-négy áránál hosszabb ideig, mert a kikötői költségek túl magasak, és minden pluszperc csökkenti a hajótársaság nyereségét. Az utasokat betuszkolják a már ott várakozó buszokba, hogy meglátogathassák a "tipikus" helyi műhelyeket, ahol fafaragásokat lehet kapni. Érdekes módon, ezek a tárgyak Jamaicában pontosan úgy néznek ki, mint Taorminában, és valószínűleg mindegyiket Hongkongban vagy Tajvanban állítják elő. A legtöbb nagy hajón minigolfpályát, úszómedencét és fitnesztermeket is találhatunk - kihasználatlanul. Hiszen a fedélzeti boltok a nap huszonnégy órájában nyitva vannak. Ezekben vámmentesen lehet vásárolni, ami azt jelenti, hogy az ember azokért az árukért, amelyekre nincs szüksége, egy kicsivel többet fizet, mint az otthoni bevásárlóközpontban. Ennek fejében viszont kap egy műanyag tasakot Duty Free felirattal. Ha az utasok nem éppen a Bordshopok egyikében vagy a Bordbistróban állnak, akkor a napozófedélzeten fekve pró- bálnak olyan arcszínt szerezni, mint amilyen a műsorvezető Michael Friedmanné. Nagy valószínűséggel a hajóutakon azért vesznek részt elsősorban nyugdíjasok, mert csak ők engedhetik meg maguknak, hogy otthon kipihenjék egy efféle út fáradalmait.

Annak, aki még ennél is kevesebb súlyt fektet a pihenésre, a repülőutak ajánlhatók. Úgy kezdődik, hogy az embernek hajnali négykor fel kell kelnie, hogy időben kiérjen a repülőtérre. Hiszen az európai légi közlekedés egyik legfontosabb előírása az, hogy az utasoknak legalább egy órával korábban fel kell sorakozniuk a regisztrációs pultnál, majd még két órát a repülőtéren kell tölteniük, hogy még véletlenül se kelljen kihagyniuk a vásárlási lehetőséget. Ha végre feljut az ember a repülőgép 84 G helyére - egyik oldalán Miss Piggie-vel, a másikon Jabba the Huttal, aki nemcsak a karfát, hanem saját ülésünk felét is elfoglalja, a személyzetnek az a legfőbb gondja, hogy egyik utas se változtassa meg ülése háttámlájának a pozícióját. Ahhoz a szabályhoz, mely szerint a háttámláknak fel- és leszálláskor: függőlegesen kell állniuk, puszta akadékoskodásból ragaszkodnak, hiszen - tekintettel a három milliméternyi játéktérre - biztonságtechnikai szempontból nem jelent különbséget, hogy teljesen: függőleges, avagy enyhén megdöntött támlával kerülünk-e turbulenciába. A légiutaskísérők azonban nagy valószínűséggel inkább lemondanának keresetük egy részéről, mint arról, hogy az utasokat ezzel nyúzzák. Az internet segítségével időközben már kényelemesen, otthon ülve is lehet repülőjegyet rendelni. Ennek köszönhetően kialakult a frequent flyer, azaz a törzsutas típusa. Pisába, Prágába vagy Barcelonába napi rendszerességgel, csapatostul érkeznek a garatra felöntött hétvégi utazók Manchesterből vagy London-StanstedrőL A brit "lagerloud"-ok, a hangoskodó sörisszák számára kedvezőbb, ha hétvégére Prágába repülnek, és ott tankolják tele magukat, mint otthon, a helyi pubban. Azután a Vencel téren tántorognak, vagy a Károly híd korlátján kihajolva lógatják a fejüket, mert nem bírják a cseh pilsenit. A déli országokban, a hőségben minden évben fordul elő haláleset az angol turisták körében a túlzott alkoholfogyasztás miatt. És természetesen tömegverekedések Pusztán Spanyolország földközi-tengeri partvidékén mintegy hatszáz alkohol befolyása alatt álló, randalírozó britet tartóztatnak le évente. És amikor 2003-ban a szép Korfu sziget egyik szórakozónegyedében egy angol turistalány és egy angol férfi között, részegek százainak üdvrivalgásától kísérve, orális szexre került sor, az esemény Görögország-szerte nagy felháborodást keltett. Egy időben, a hetvenes-nyolcvanas években, a gyakori repülőutazás társadalmi presztízst jelentett. Szívesen emlékszem családunk időközben elhunyt barátjára, Bobsira, aki néha egy egész rakás repülőjegyet húzott elő a mellényzsebéből. Közben sóhajtozott és nyögött, hogy másnap Mexico Cityn keresztül La Pazba, majd három nappal később Bogotába kell repülnie, és csak két hét múlva érkezik haza, de utá- na azonnal Párizs az útirány. Ma kinevetik azt az embert, aki ilyesmit művel. A törzsutasokat jó esetben sajnálják, leginkább azonban bosszankodnak miattuk. Ők a legritkább esetben fizetik a repülőjegyet a saját zsebükből, mert a cégük kontójára már annyi kilométert repültek, hogy azt életük végéig fel tudják használni magáncélra; fontoskodó ábrázattal furakodnak a pulthoz, és a handyjükbe üvöltöznek, körülbelül így: "Szóljál mindenkinek, hogy nem érek oda a megbeszélésre!" Különben antropológiai szempontból kár, hogy az ebben az összefüggésben említendő Concord-utazó faj már nem létezik. Sok pénzt megért, amikor az ember a londoni Heathrow repülőtér üvegfalán keresztül megfigyelhette, amint Kate Moss és tizenhét sötét öltönyös, sötét tekintetű úr csinos stewardessek kíséretében a három és fél óra alatt New Yorkba érkező géphez igyekeztek, majd fél óra múltán a méregtől paprikavörösen tértek vissza a várócsarnokba, mert "műszaki hiba" adódott. Mivel az "all inclusive" utazókat éppúgy ajánlatos elkerülni, mint a törzsutasokat, érthető, hogy a világ három legfontosabb turistapiacán - Észak-Amerika, Németország és Japán - ma már a "nem-repülés" számít státusszimbólumnak. Aki ma valamit is ad magára, az csak végszükségben utazik. Aki "Ell-É-be" vagy "Nyú-Jorkba" tett kiruccanásairól mesél, vagy Bali álomstrandjairól áradozik, nevetségesség tárgya lesz. Hogy az ember a boldogságát nem a TUI-nál tudja megrendelni, az ma már világos. Ezért a kispénzűek hamarosan utánozni fogják a tehetősebbeket, és az utazásra blazírt arccal fognak tekinteni. Ezt "trickle-down-effect"-nek azaz leszivárgási hatásnak hívják. Az utazásnak egyetlen formája, amely még elviselhető, a hosszabb ott-tartózkodás. A nagy filozófus, Nicolás Gómez Dávila mondta: "Csak az intelligens és ötletes emberek tudnak helyben maradni. A mediokritás nyugtalan és utazásra vágyó."

Aki több hétre vagy akár több hónapra megy egy idegen országba - tapasztalatgyűjtés, munkavállalás, tanulás vagy csak baráti látogatás céljából -, nem a modem értelemben vett, nyugtalan utazási formát alkalmazza. Az ilyen típusú utazás ténylegesen előkelő volt, ezt tették a császárok és királyok, midőn egyik rezidenciájukból a másikba költöztek És a hercegeket idegen udvarokba küldték, hogy világot lássanak, és ezáltal széles látókörre, nagyvilági tájékozottságra tegyenek szert. E gavallérutazás modem változata az úgynevezett gap year (közbülső év), amit a fiatalok leggyakrabban a középiskola befejezése után választanak, vagy egyetemi hallgatók, munkavállalók esetében a sabbatical (kutatóév, "szombatév"), amikor is fél évre például Ázsiába vagy Afrikába költöznek, s így jóval többet megtudnak az ottani kultúráról, mint bármilyen banális nyaralás során.

Az ember csak akkor ismerhet meg igazán egy másik kultúrát, ha bizonyos mértékig a részévé válik, s nem csupán rövid kiruccanást tesz abba. A hosszabb külföldi tartózkodás már csak azért is ajánlható az elszegényedőknek, mert a megélhetési költségek Euró- pában oly magasak, hogy a külföldi tartózkodással adott esetben még pénzt is meg lehet spórolni. Például ha arra az időre kiadjuk a lakásunkat Egyhavi tobzódás Isztambulban vagy Kairóban mindenképpen olcsóbb, mint egyhavi spórolás Münchenben. Bár a klasszikus "bohém" úti célok, mint például Párizs, nagyon drágák lettek, időközben új városok is feltűntek a térképen: például Tallinn, a régi Reval, egy teljesen épen maradt középkori város, amilyennel egész Németországban nem találkozhatunk. Vagy Szófia. Vonattal egész jutányos áron közelíthető meg, ha az ember időben megveszi a jegyét. Intercityvel Belgrádig utazik, majd ott átszáll, s körülbelül huszonnégy órás kalandos vonatút után egy olyan városba érkezik, ahol egy egykori cár kormányoz, s ahol Európa legrégebbi templomait láthatjuk, közöttük mecseteket, valamint keleti piacokat. A földalatti ablakait függöny díszíti, és a kávé jobban ízlik, mint a világ bármely más részén. Egészen a hatvanas-hetvenes évekig minden európai városban találkozhattunk idősebb hölgyekkel, akik túl nagy lakásuk egy szobáját albérletbe adták, vagy kisebb panziót tartottak fenn. Az ilyen helyek, ha az ember hihet az irodalmi elbeszéléseknek - gyakran szegényesek, ütött-kopottak voltak, de a lecsúszott egzisztenciáknak és természetesen a művészeknek meg a diákoknak olcsó szállást kínáltak. Ma a legtöbb városban akár néhány hétre is bérelhetők kis lakások, és az ember a töredékét fizeti annak, amit egy olcsó panzióban. Ezenkívül - mivel nincs ott az idősebb hölgy, aki felszolgálja a reggelit - az önellátás előnyét is élvezhetjük, belemerülve az idegen város életébe. Már csak azáltal is, hogy az élelmiszerboltokat és a piacokat nem a turista, hanem az ott lakó szemével láthatjuk. Az ilyen utazások gazdaggá teszik az életet, de természetesen nem évi négy-öt alkalommal. Helyváltoztatáskor sokkal lényegesebb, hogy nyitott szemmel járjunk a világban ahelyett, hogy turisták módjára csak bele-bele kukkantanánk. Ezért az otthon maradást nem lehet kellően felmagasztalni a külföldre utazással szemben. Ha az ember szünidőben például a saját városában marad, megspórolja magának az idegen városbeli látványosságok megtekintését. Egy pisai még soha nem volt fent a ferde toronyban, vagy egy párizsi az Eiffel toronyban. Turistaként azonban mindezt a strapát vállalja, valószínűleg azért, hogy legyőzze azt a mélyen szunnyadó meggyőződését, miszerint az utazás értelmetlen. Nem szabad, hogy a boldogságunkat az idegenforgalmi ipar által megfogalmazott álmok határozzák meg. Mindenkinek magának kell megterveznie a saját, elérhető boldogságát.

Talán nem kell olyan túlzásokba esni, mint ahogy azt Huysmann hőse, Jean Floressas A különc című regényben teszi, de tanulni mindenesetre lehet tőle. Des Esseintes, a visszavonultan élő, hiperérzékeny francia nemesi sarj teljes mértékben elutasítja az utazást, mert párizsi külvárosi házában mindene megvan, amire csak szüksége lehet. Egy napon, egy Dickens-mű elolvasása után, mégis elkezd az utazásról álmodozni. Angliába kívánkozik, tehát megkéri az inasát, hogy csomagolja be a bőröndjét Elmagyarázza a csodálkozó férfinak, hogy talán egy év, esetleg pár hónap vagy néhány hét múlva fog visszatérni, pontosan még ő maga sem tudja. Des Esseintes felszáll a párizsi vonatra, és amikor megérkezik, elviteti magát a Rue de Rivolira, hogy ott egy londoni útikönyvet vásároljon. Az ömlő eső miatt rossz előérzete lesz az előtte álló utazással kapcsolatban. Mielőtt folytatná az útját, még sietősen bemegy egy bárba, hogy megigyon két pohár portói bort. Azután egy angol érterembe tér be; ahol angolok között ülve eszik, és Ale-t (angol sört) iszik. Az evés, a szagok, a zaj, a portói és az Ale hatására Des Esseintes annyira elbágyad, hogy lekési a Dieppe-be induló vonatot, ahol hajóra kellene szállnia. Végtelen örömében, hogy megspórolta a hosszú úttal járó fáradalmakat, és mégis rengeteg élményben volt része, felszáll a hazafelé tartó vonatra, amit egy pillanatra sem bán meg. Fantáziájában már rég Londonban járt, érezte az esőt, a ködöt és a városi tolongást. "Bolondság lenne egy ügyetlen helyváltoztatás által elveszíteni e nagyszerű érzéseket." Néhány órával elindulása után tehát bőröndjeivel, táskáival, botjaival ismét a csodálkozó inas előtt áll - egy olyan ember kimerültségével, mint aki végre hazatért egy hosszú, fárasztó útról.

Des Esseintes-hez hasonlóan egyre több olasz ember cselekszik így, csak sajnos hamis szégyenérzettel Olaszországban létezik egy Európában egyedülálló jelenség: a nyaralásmegjátszás. Bekapcsolják az üzenetrögzítőt, átviszik a szomszédhoz a szobanövényeket, a hűtőszekrényt telepakolják élelmiszerekkel, a gyerekeket lenyugtatják videofilmekkel, és így két hétig nem hagyják el a lakást. Állítólag évente három millió olasz csupán megjátssza, hogy nyaralni ment, mert szégyellik, hogy nem volt elegendő pénzük a nyaralásra. Átadná nekik valaki az üzenetemet, hogy az avantgárdhoz tartoznak, ha nem mennek nyaralni?

Szerző: Alexander von Schönburg  (Gróf Széchenyi István ükunokája)