„INDULJ EL EGY ÚTON…”

Noha gyermekkorom óta a tévécsatornák újra és újra ismételték e legendás sorozatot, az Országos Kéktúra útvonalának tájegységeit és településeit bemutató epizódok költői világához – amiképp Nemes Nagy Ágnes oly’ szépen mondja – immáron „hozzáízeledve” értettem meg igazán, hogy már-már naiv eszköztelensége dacára milyen Szép Ernő-i mélységgel bír a Másfélmillió lépés Magyarországon:

„Olvastam a felhőt, a tengert

Hallgattam a tavaszt, az őszt

Utaztam éven, éven átal

Álmodtam és ébredtem én 

[...]

Vad állat nyöszörög a pusztán

Lenn tűz tolong a föld belében

Jég cirkál a világok mellett

Fenn lesnek a kém csillagok

 

Itt homlokom lassan leáldoz

Sírom fölött a hold vihog már

Csodálkozom, csodálkozom még

Örökkétig csodálkozom.”

Amiképp Huszárik Zoltán Szindbádjában Latinovits Zoltán egy egész országot tanított meg étkezni, úgy Rockenbauer Pál és csapata megtanítottak minket, hogyan olvassuk a felhőt, hogyan hallgassuk a tavaszt és az őszt. S miközben tanítottak minket, arra intettek, hogy ne szemeteljünk erdeinkben; hogy a hivatalosságok és az átutazók gondosabban óvhatnák a kulcsos turistaházakat, amelyekben nemhogy melegvíz, még zuhanyrózsa sincs; hogy a források vizébe nem illik vizelni; hogy a Szent György-hegy bazaltorgonáit nem szabad festékszóróval összefirkálni; hogy a helyi hatalmasságok tájesztétikai érzéketlensége milyen hatalmas rombolást vitt véghez egy-egy villanypózna helyének alkalmatlan kijelölésével, és még napestig sorolhatnám.

A kortárs nézőben az is tudatosulhatott – minden képkocka erről tanúskodik –, hogy a szocializmus építésének „dicsőséges” évtizedeiben végső soron mennyire lerongyolódott ez az ország; hogy a kisvárosok történelmi főtereit éktelenítő modernista középületek rútsága a helybéliek életminőségét mérgezi; hogy az aprófalvak visszafordíthatatlan elnéptelenedésével „fogy a magyar”; hogy turisztikai infrastruktúránk színvonala az 1938. évi Szent István-emléktúra óta vészesen hanyatlik, de nem az erdei-hegyi menedékházak kövei mállanak-porladnak, hanem a lelkek rothadnak, akár a penészes tetőgerendák; s végül, hogy olyan kisszerű hiánygazdaságban élünk, amelyben egy csehszlovák sátor és egy lengyel túrabakancs a minőség netovábbja, osztrák esőköpenyről és alpesi túrák vízhatlan hátizsákjairól pedig ne is álmodjanak Magyarhonban... 

És mégis, van valami megfoghatatlan-leírhatatlan misztikum e sorozatban.

Talán a Muzsikás együttes főcímdala, amellyel gyermekkoromban a világból tudtak volna kiűzni, ám újabban arra ingerel, hogy „indulj el egy úton, én is egy másikon”? Netán az egyszerűsége és szikár kendőzetlensége miatt őszinte képi világ, amely olyannak mutatja az országot, amilyen? Vagy Rockenbauer Pál és természetjáró társai magával ragadó lelkesedése, valódi teljesítménye, felfedező kíváncsisága és odaadó hazaszeretete? A narrátor Sinkó László zengő baritonja? Esetleg... Magyarország maga? 

Isten tudja.

Lehetséges, nagyon is lehetséges, hogy mindez együtt. Akárhová érkeztek a vándorok, mindenütt szívélyesen fogadták őket. Ha valamelyik bakonyi sváb faluban élt még egy öregember, aki értett a fazekasmesterséghez vagy a favillák készítéséhez, megszólaltatták, és arra kérték, tegye közkinccsé mesterremekeit, az asszonyok pedig német- vagy szlovákajkú dédöreganyáik dalait énekelték. A helyi tanító, tanár, népművelő, muzeológus, plébános, lelkész, orvos, állatorvos, téeszelnök, KISZ-titkár és tanácselnök méltatlankodhattak ugyan ezért-azért, de mégis elégtételt éreztek, hogy valakik – a „pestiek”, a „tévések” és az ismert színművész –, lakóhelyük történelmében talán első ízben, az ő falvaik mindennapjaira és megmaradt értékeikre is kíváncsiak. 

Ha van Magyarországnak „imázsfilmje”, akkor az mindmáig Rockenbauer Pál sorozata; Sinkó László pedig ama színművészek közé tartozott, akik – méltán a született tehetségek csendes nagyságához – megengedhették maguknak, hogy igazán szerények legyenek. Nem volt reá jellemző semmiféle túlzó manír, sem az álságos pozőrködés, sem az émelyítő mesterkéltség és ripacskodás. Aprólékos műgonddal építette fel minden szerepét, akár a színpadon, akár nagyjátékfilmekben, ragyogó intellektuális ereje pedig éppoly lefegyverző volt, mint az orgánuma.

Több mint negyven év után is felemelő érzés megtekinteni a Másfélmillió lépés Magyarországon tizennégy epizódját. Amikor az erdők rengetegéből kilépve a „távol közelében” feltűnik egy Árpád-kori vagy egy barokk templom tornya, boldogsággal töltheti el a nézőt, hogy fennmaradt valami, ami emberi gyarlóságainktól és bűneinktől függetlenül becsületes, mértéktartó, igaz, jó és örök: a haza. Ez a haza pedig mindörökké Sinkó László hangján szólal meg.