Az üvegsziget titka

Ha Észak-Olaszországban járnak ne hagyják ki Veneto tartomány gyöngyszemét, a velencei üveggyártás hazáját. Valójában csak 1291 óta ad otthont Murano az üvegmestereknek, amikor is a tűzveszély miatt Velencéből erre a szigetre költöztették az üvegfúvó műhelyeket. Itt találták fel a sötétzöld, aranycseppes aventurin üveget, a zománcozott üveget, a sokszínű, valamint a tejüveget. A 14. századtól már egész Európa részesülhetett az üvegdíszek és a tükrök szépségéből, később pedig a Giuseppe Briati nevéről elhíresült üvegcsillárok exportjából.

A büszke velenceiek féltve őrizték az üveggyártás titkát. Halálbüntetés sújtotta azt, aki továbbadta a titkot idegeneknek, sőt a mestereknek egyenesen tilos volt elhagynia Velence vidékét.  Cserébe viszont az üvegmesterek olyan kivételes bánásmódban részesültek, hogy alacsony származásuk ellenére gyakran beházasodhattak akár nemes családokba is. Fénykorában, a 16. században, mintegy 30.000 lakos élt Muranoban, s 37 üvegműhely üzemelt. Mára ez a szám jócskán megcsappant, bár a turizmus némiképp ismét fellendítette az üvegkészítés művészetét.

Maga az üvegkészítés a következőként zajlik. A forró alapanyagot, mely olvadt masszaként egy fémrúd végén izzik, a mester egy speciális csipeszelő mozdulattal a megfelelő formára alakítja. Az eljárás nem tart tovább néhány percnél, mikor is az üvegmester kedélyesen, mint aki csak a cipőjét pucolja, egy széken ülve megalkot egy poharat vagy egy szobrot. Ha körbenézünk, nyoma sincs pompának, a műhely inkább egy kohóra emlékeztet, mégis ott készül a varázslat. Végül a mester félreteszi a még perzselő tárgyat egy arra alkalmas hűtőalkalmatosságba, ahol az lehűlhet, s elérheti végső, csillogó formáját. Állítólag, az eredetiség legmeggyőzőbb bizonyítéka egy üveg lovasszobor, melyet csakis egy igazi muranói mester képes létrehozni. Ez a tudás ugyanis apáról fiúra száll, így nem hamisítható.

Végezetül engedjék meg, hogy bemutassak egy apró, ám annál jelentősebb darabot, melyet emlékbe kaptam egy családi üvegmanufaktúrában. Ez a mandzsettagomb számomra a tradíció, a szakértelem és a művésziesség triumvirátusa. Ez maga a bespoke. Két több száz éves mesterség, az ékszerkészítés és a üvegmívesség házassága, mely üdítően hat a drágakövek egyhangú hegemóniájában. Egy egyedi ékszer, mely szemben a nemesfémekkel nem státuszszimbólum, és nem a profit ígérete. Sokkal inkább a kéz győzelme a gép felett. Emberi alkotás egy korban, amikor azért teremtünk szerkezeteket, hogy helyettünk dolgozzanak. S mindez csupán egy négyzetcentiben összpontosulva. Nézzék a kékbuborékok kavalkádját. A szín nem az alapanyag sajátossága, hanem a mester által önkényesen választott ásványok, oxidok és kemikáliák hatása az átlag 1500 fokon munkált üvegre. Lenyűgöző, nem igaz?

Senkit ne tévesszen meg azonban a muranói üveg szépsége. Az efféle kiegészítő olyasmi, amiből a sok kevesebb. No, persze nem kemény valutában, hanem eszmei értékben. Aki túldíszíti magát, ellentétes hatást ér el, és emberi karácsonyfává változtatja magát. Az ilyen részletek jelentőségét nem, feltűnőségét viszont nagyon is el lehet túlozni. Végtére is sosem szabad elfeledni a bölcsességét, mi szerint „az elegancia nem azt jelenti, hogy észrevesznek, hanem azt, hogy emlékeznek rád.”