MEGPUCCSOLT ELEGANCIA

Ahogy a népszerű borsodi rapper énekli: “Régebben más volt. A kilencvenes években mindenki táncolt.” No, nem csak hogy táncolt, de a rendszerváltás utáni két évtizedben szinte mindenki elegáns kívánt lenni. Ez nem mindenkinek sikerült, sőt, igen keveseknek, de a vágy, az igyekezet azért ott volt a társadalom lelkületében. Öltönyt viselni olyan sikk volt, ami elborított mindent, kezdve a kilencvenes évek mályva színű csodáival, majd jött a Boss generáció kétes ragyogása, a “menedzserekkel”, akik a zakó ujján hagyott címkékkel hirdették a nejlon presztízst. Az ezredforduló utáni két évtizedben azért volt lehetőség megismerni az érdemi minőséget, a legszerencsésebbek pedig a bespoke kultúra világába is beléphettek. Szépen lassan az is világossá vált, hogy a valódi elegancia “macerás” dolog, hisz nem értünk hozzá, ráadásul a  tényleges minőség költséges, az igazi presztízs pedig nem a címkéből ered. Így szembesültek sokan azzal, hogy a jólöltözöttség bizony halmozottan görgeti eléjük a kihívásokat, melyekkel a legkevésbé sem egyszerű megbirkózni. A legtöbben már az első próbatételnél elbuktak, hiszen lusták voltak arra, hogy időt, energiát fordítsanak a tudás, a kompetencia megszerezésére. Ez a körülmény a konfekció üzletek malmára hajtotta a vizet, hiszen így mindent is el tudtak adni “divat” címszóval, a tudatlan vásárlók pedig olyan lelkesedéssel fogadták a bóvlit, mint naiv bennszülöttek a színes üveggolyókat. Így jutottunk el oda, hogy az öltönyt viselő férfiak nagy részének kilóg a segge, szerencsére nem a gatyából, csak a zakó alól, miközben bohócnak öltözve stílusról és eleganciáról ábrándoznak - igaz, ők legalább vágynak ilyesmire. Mert mások nem. Nekik könnyebb kifogásokkal indokolni, miért is nem fontos számukra az elegancia. Aki jobb magyarázatot nem talál, elintézi azzal, hogy ő nem úriember, ezért nem is kell öltözködnie. Ok, ezzel még nem is lenne különösebb probléma. Csakhogy a jelenség nem éri be ennyivel. Ma már megtörténik, hogy ha pl. egy pénzügyi cégnél a többség a farmernadrágot vagy akár rövidgatyát preferálja irodai öltözetnek, úgy öltönyt viselő kollégájukat kiközösítik. Igen. Hiszen ez felhívja a figyelmet a disszonanciára, ami diszkomfortot okoz.  Az is megesik, hogy kirekesztőnek bélyegzik a cégvezetést, ha konvencionális dress code-ot ír elő (azaz öltönyt). “A munkám számítson, ne az öltözékem!” - mondja az önérzetes alkalmazott. Ez sajnos azt mutatja, hogy eltörléskultúra az öltözködés terén is egyre inkább megerősödik.

Az ilyen és hasonló körülmények összjátékának eredményeként eljutottunk oda, hogy szinte már egy tisztességes ing vagy egy rendes zakó elég ahhoz, hogy "csodabogárnak" érezzük magunkat, sokszor akár a legkonvencionálisabb üzleti környezetben is.

A “laza öltözék” egyre inkább normává válik. A normakövetés pedig rákényszeríti magát mindenkire, aki függőségi viszonyban áll a normaalkotó közösséggel. Ezen a ponton pedig az alulöltözöttség a legtöbbek számára már nem igazán választás kérdése, hanem érdek, ami kötelező öncenzúrára késztet. Az elegancia végül az érvényesülés feltételéből annak akadályává válik, tehát azt is mondhatjuk, hogy a kifinomultság a természetes szelekció áldozata lett a nyugati  kultúra devolúciós folyamatában.

Bizonyára akadnak jó néhányan, akik a fentebb bemutatott tendenciában, egyfajta vigaszt találnak eddig kevésbé szerencsésnek érzékelt életfelfogásukra. Nos, egészségükre!

Mielőtt azonban a másik tábor, - merthogy nyilván mindig van egy másik tábor - csüggedni kezdene, azért nekik is van jó hírem. Eljutottunk oda, ahol az elegancia, a kifinomult öltözködés az egyén szabadságának szimbóluma. Hisz aki nem kényszerül az alulöltözöttségben megnyilvánuló normakövetésre, aki ilyen körülmények között is megengedheti magának az esztétikai minőséget,  annak szerencséje van, mert szabadnak mondhatja magát. Szabad ember ugyanis tud nemet mondani. A slamposságra is.