Alufelni, hublot óra, sukár ing

Az antropológusok szerint az ember soha nem csupán a praktikum miatt öltözködött – mondjuk a hideg ellen -, hanem kezdettől fogva legalább ugyanolyan mértékben azért is, hogy feldíszítse magát, imponáljon a többieknek. Az öltözködés történetének kiindulási pontja tehát nem kifejezetten a hasznosság, hanem sokkal inkább a hiúság, s ezt napjainkban is alátámasztja a tény, hogy még a létminimum határán élők sem azért vesznek magukra valamit, hogy ne fázzanak.

Ez az öndíszítési igény az utóbbi években ugyan erősödött, ám a tömegek esztétikai kultúrája az elmúlt negyed évszázadban sajnos mit sem javult, mi több, egyre inkább távolodik attól az állapottól, aminek vajmi köze is lehet az ízléshez. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a korszellem lassan semmit nem tud a finom elegancia fogalmáról. Pedig igény az volna rá. Ez látszik abból, hogy az öntudatos emberek nagy része egyéb kapaszkodó híján, egyfajta önvédelmi mechanizmusként vagy a divat szoknyája mögé bújik, vagy tüntető távolságtartást gyakorol a megjelenés-kultúra dolgaitól. Az élet persze, ahogy a közhely is mondja, nem fekete-fehér, így aztán sokan vannak, akik keverik a két műfajt. Ha valaki rákérdezne, bizonyára ragaszkodnának ahhoz, hogy őket nem érdekli az öltözködés, de mivel meztelenül mégsem célszerű utcára menni, így megveszik azt, amit az divatüzlet eléjük szór. Feiks Jenő mondja ennek kapcsán, hogy "... az a férfi, aki nem tudja a leckét, vagy éppen mindegy is neki, az okvetlenül áldozat.". Ők azok a vásárlók, akiket az eladó néni (vagy a kedves nejük) nagyon könnyen meggyőz arról, hogy egyszerű fehér vagy kék ing túl snassz, túl ódivatú, s a trendiséghez mindenképp arra a látványosan cikornyás, duplagalléros, színes gomblyukas, csili-vili sukár ingre van szükség, amit a hazai mulatós-popkultúra ikonikus alakjai is előszeretettel viselnek. Szeretném kihangsúlyozni, hogy soraim nem feltétlenül a Napóleon-komplexussal küszködő uraknak szólnak, akik a személyiségüket körüllengő kulturális deficitet a német autóipar nagyméretű csodáival, és az 1980 előtt nem létező luxus óramárkák gyémánttal kirakott változataival igyekeznek kompenzálni. Ők túl öntudatos emberek az efféle megtéréshez. Nem, én a hétköznapi férfiaknak kívánok szólni, akik nem szándékosan csinálnak magukból karikatúrát, pusztán tájékozatlanságuk okán sodródnak bele egy olyan zsáner szerepébe, amit valójában rémálmaikban sem kívánnának maguknak.

Az érintett ingtípus aurájának illusztrálására azt gondolom, az alábbi videoklipnél aligha akad alkalmasabb megoldás... s minthogy paródiáról van szó, talán a félreértéseket is elkerülhetjük. 

Uraim, tudom, hogy időnként nehéz ellenállni a fast fashion "lehengerlő"  természetének, de javaslom szedjék össze minden lelki erejüket és próbálják meg nem kitenni személyes imázsukat annak az inzultusnak, amit ezek a "divatos ingek" képviselnek. Higgyék el senkinek nem fognak imponálni azzal, ha a divatipar legócskább hajtásainak áldozatává válnak. Fogadják meg inkább Balzac szavait, aki azt merte mondani, hogy "Az állat ruházatával védekezik, a tökfilkó fölcicomázza magát, az elegáns ember pedig felöltözik." .