IDEGENEK A VONATON

Átellenben helyet foglalt egy középkorú úr. Egyenes tartással, nyugodtan ül, nem rázza a lábait, nem babrál a szabad kezével. Telefonál. Beszédhangja jól érthető, de nem harsány; közlendőjét nem hadarással és széles gesztusokkal nyomatékosítja, hanem türelmes hallgatásával. 

Az értelmetlen közlés kényszerétől fűtött emberekkel szemben ez az úr csaknem minden szavát megfontolja: tekintély, derű és megingathatatlan magabiztosság övezi. Látszik, hogy magaviselete nem a közönségnek szól, merthogy nincs is közönsége: ugyanígy viselkedhet akkor is, amikor vacsora meghívásnak tesz eleget, vagy akkor, amikor reggeli napilapja magányába temetkezve a feketéjét kortyolja. 

Megnyugtató látni, hogy élnek még ilyen férfiemberek.

És mekkora a kontraszt! A túloldalon két ellenszenves vénasszony pletykálkodik. Fél óra alatt a pénz szó vagy ötvenszer hagyta el fogaik kerítésit: természetesen mások pénzéről folyik a letye-petye-lepetye.

***

Négy tizenéves fiú terpeszkedik a szomszédos kupéban, fejükön csuklya; számítógépes játékokról beszélgetnek olyan altesti szófordulatok kíséretében, melyeket magára valamit is adó ember szájára nem venne.

Szívesen megszólítanám őket: „Srácok, vár benneteket a valóság: a virtuális csihi-puhi helyett valódi verekedések és más kalandok, a netpornós onánia önző magánya helyett pedig hús-vér nők. Csak fel kéne emelkedni a forgószékből és meghódítani őket...”

Ha ilyenek lesznek a közeljövő nyugati férfiemberei – bár férfivá válni, férfinak lenni mindig minőség kérdése –, nincs az a „családvédelmi akcióterv”, amely kedvet teremtene a gyermekvállaláshoz. 

A szebbik nem megérzi az önmagát erősebbnek láttató nem elbizonytalanodását (erre rátesz egy jókora szívlapáttal a harcias feminizmus és a kortárs bűntudat-ipar), és előbb-utóbb az erőtől duzzadó délszaki férfiakat tüntet ki figyelmével. Ők nem a Call of Duty-ból ismerik a háborút, hanem a kalasnyikovok torkolattüzéből, s bár a szabin nők elrablásáról nemigen hallhattak, ha elérkezik az idő, megteszik, amire bármely egészséges férfit hajt a szilaj vérmérséklet; Európában pedig nem marad senki, aki megvédené a gyerekeket, a nőket, az időseket, atyáink földjét és műveltségét

***

Velem szemben ül egy lány, arcán napszemüveg, amelyet a napszak és a fényviszonyok a legkevésbé sem indokolnak, mintha fátylat viselne; fűszeres parfümjét messziről érezni, olyan, amelyet a reklámok úgy hirdetnének, mint amely „újrafogalmazza” viselője nőiességét; kezében idegesen szorongatja telefonját, az okost, babrálja össze-vissza; műkörmei úgy koccannak az akrilképernyőn, mint egy kivénhedt írógép klaviatúrája. Felharsan a készülék – egy iPhone 11-es rózsaszín tokban –, „felveszi”, amiképp hajdan a telefonkagylót volt szokás, majd a füléhez emeli a kis lapos idomot – „Jaj, már vártalak!” –, és hallgat, beszél, hallgat, beszél, hallgat, beszél… 

Azt hiszem, egy szívszorító tragédia Isten tudja, hányadik felvonásának fültanúja vagyok. Nem ez a leány a szomorújáték drámai hősnője, csupán egyik szereplője, afféle erkölcsi állócsillag, aki tanácsot ad a vonal másik végén ülő (ülő? álló? fekvő? szaladgáló? idegességében porceláncsészéket falhoz hajító? felindultságában konyhakéssel hadonászó? esetleg a reggeli kávéba a bosszúálló istennők rideg módszerességével ciánt keverő?) társnőjének. Mert nővel beszélget, annyi szent, és ezt a darab Kreónjának kilétéből tudni: „az a szemét” – így nevezik – nyilván egy férfi, vagy annak nagyon is kevés, tehát inkább srác vagy pasi, mert olyan indulattal szólnak róla, hogy kis híján vakvágányra fut a szerelvény.

Képzelem, mi történne, ha valóban kisiklana a vonat! Valaha a védőszentünkhöz fohászkodtunk volna, napjainkban viszont azonnal felhívnánk valakit, mi több, élő adásban jelentkeznénk a „közösségi médiában” (bármit is jelentsen ez).

A hétköznapok unalmas rutinja csak fecsegő felszín. Alant, a mélyben, létünk végső kérdéseire keressük a végső válaszokat, mint ezek a nők. 

(Én pedig az úgynevezett léleksütikkel házaló irodalmi kisiparos írónő babérjaira törtem az utolsó bekezdésben.)

***

Egy nő ül velem szemben. Ujjai végén méretes műkörmök, amelyek egy szárnyas karmait idézik, mintázatai pedig a francia manikűrt utánozzák. A mellette ülő hölgy szívecskékkel és csillogó kövecskékkel ékesített lapátkörmöket visel. Vajon mit óhajtanak kifejezni velük? Ez a kérdések kérdése! 

Mielőtt felkeresik a „körmöst”, vajon azon tűnődnek, hogy a következő egy-két hétben Desdemonák legyenek vagy Hamupipőkék? Golda Meir például nem viselt műkörmöket, mégis Izrael miniszterelnöke lett, de Grace Kelly sem, aki változatos anyagösszetételű testtoldatokkal az ujjain biztosan nem válhatott volna monacói hercegnővé. Hollywoodi színésznőként saját körmeit pirosra lakkozta, hercegnőként pedig finom fehér bőrkesztyűt is viselt. Boldog idők!

Esetleg arról van szó, hogy bizonyos kortárs nők – tehát szó sincs arról, hogy minden nő (hála Istennek!) – a „to shock is chic” elvét követve mindössze a magamfajta nyárspolgárt akarják pukkasztani, aki becsüli a természetességet és meggyőződéssel vallja, hogy a kevesebb mindig több, s e nézetét feladva fel kellene emelkednie az akril és porcelánkörnök eszmei magaslatára? A műkörömépítők komoly anyagismerete és kézügyessége vitán felül áll, amiképp az is, hogy ez az üzletág létező lelki, esztétikai és piaci igényeket elégít ki, egyes alkotások mégis zavarba ejtőek, hogy finoman fogalmazzak.

Igazán szép műkörmöket még nemigen láttam, ám ha mégis előfordult egy-egy alkalommal, akkor azért tűnhettek tetszetősnek, mert nem ismertem fel művi mivoltukat. Ha engem kérdeznek, ezt a túlságosan instant jelenséget és a műanyag világ valamennyi gondolatát és szimbólumait leginkább az alkoholmentes sörhöz hasonlítanám: ha egy férfi ilyet iszik, megtette a legelső lépést a guminőhöz vezető úton.

***

Mellettem ül egy fiatalasszony, kezében egy bulvárlap, egy másik pedig a térdein pihen, elolvasásra vár. Csillogó papírlapok, színes betűk, blikkfangos címek: minden a pénz, a siker és a testiség körül forog – mintha utastársam a római katolikus anyaszentegyház tanítása szerinti hét főbűn katalógusát bújná, holott erre a legkevésbé sem gondolna, mi több, épp a bulvármédia győzködi az embereket napi huszonnégy órában, hogy a bűnök voltaképpen erények. 

Hiszen miért is feltételezné bárki, hogy főbűn, vagy egyáltalán bűn lenne a kevélység (superbia) egy olyan korban, amikor a kortárs „héroszok” kivétel nélkül arra tanítanak minket, hogy „teljesítsd ki önmagadat”, s hogy „mindenre képes vagy”? Persze, hiszen csak akarnod kell, jön a siker magától, mert így szól a „bevonzás törvénye”, megmondta a motivációs tréner millió dolláros bájvigyorral az arcán! Alázat? Szerénység? Ugyan már, az a végzetes gyengeség jele, az örök vesztesek sértett önérzetének önigazolása, nemde?

Hát a fösvénység (avaritia)? Ugyan, kérem! A pénz a világ ura, akinek pedig kevés jutott belőle, magára vessen, annyit is ér! (A műveltebbek szűkkeblűsége persze évszázadokon át veretes latinsággal cseng: „Vitam et sanguinem, sed avenam non!”)

És a bujaság (luxuria)? Ne viccelj! Ragadj meg minden alkalmat még száz éves korodban is! Ismerd meg a tökéletes együttlét hét titkát és a Káma Szútra ősi tanításait! Van-é kívánatosabb széles e világon a szerelemkehelynél és a harmatos liliomnál? Hát persze, hogy nincs! 

Irigység (invidia)? Hiszen nincs abban semmi rossz, ha sikeressé akarsz válni és szívesen meggazdagodnál! Ne legyél vadakat terelő juhász, hanem influencer, a termék pedig te magad légy! Taposd el könyörtelenül, aki az utadban áll! 

Hátad mögött torkossággal (gula) vádolnak? Hát hol a búbánatban élnek azok az aszkéták? „Annyi a világ, amennyit beletöltesz”, az a tiéd, amit felzabálsz! Négy évtizeddel ezelőtt sem volt másképp, csak akkor Hurka Gyurka népszerűsítette a véres hurkát az állami televízióban a négercsók előtt. Légy hát mohó, habzsolj bátran, de azért vigyázz az alakodra! 

A harag (ira) nem rossz tanácsadó. Dögöljön meg a szomszéd tehene is, ez a magyar virtus!

A jóra való restségtől (acedia) azért óvakodj: inkább légy „sikerorientált”, mint Hollós Endre az Aranyéletből, gondolkozz „dinamikus életstratégiában”, és mindenek előtt, légy mindig, minden áron, reggel, délben és este is „pozitív”, sőt, még székrekedés közben is! 

Aki fellapozza a bulvársajtót, az előtt feltárul a burjánzó kárhozat birodalma.

***

Négyen ülünk egy kupéban, felettébb dicséretes módon mindenki olvas. A mellettem ülő nő egy bulvármagazint lapozgat. 

A cikk egy ismert színésznő „álomesküvőjének” részleteivel bűvöli az olvasót; tudják, olyan riporttal, amelyet az „exkluzív” jelzővel vezetnek be a szerkesztők. („Soha nem látott fotók az álomesküvőről: csak itt, csak most, csak Önnek!”) Időnként rápillantok az olvasmányra és a fényképekre, figyelem a nő reakcióit. A szöveg már-már mítosz, a véletlennek kőszönhető utastársam csaknem liturgiai áhítattal olvassa.

A menyasszony szerint „az esküvő sokszor érzelmi hullámvasút”, vőlegényével „mélységeket és magasságokat” jártak be, ő pedig „kilépett a komfortzónájából” és lenyűgözte, hogy leendő férje „fogadalma cseppet sem volt hétköznapi”. A menyegző előtti délutánon „ragyogóan sütött a nap”. Ám másnap… És itt kezdődik a mitológia: úgy gyülekeznek a viharfelhők a reggeli égbolton, mint baljós előjelek. Ítéletidő tombolt, faházukba belecsapott a villám: a boldog szerelmespár kiűzettetett a Paradicsomból. A színésznő kétségbe esik, sírva fakad, ám ekkor színre lép a gáncs nélküli lovag, az Első Férfi, a Teremtés Koronája, aki – mit ad Isten! – az Ádám nevet viseli. „Megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, és éreztem, hogy tényleg a legjobb emberhez mentem hozzá!” Gábriel arkangyal megérkezett az örömhírrel. 

Elállt az eső, felragyogott a nap, az ifjú ara hófehér menyasszonyi ruhája mennyei tisztaságban ragyog; körötte zöldellik a friss pázsit: egy gondosan kiválasztott Instagram-szűrő sem polírozhatná ragyogóbbá a nagy eseményt. A Gonosz legyőzetett, a romlás megállíttatott, a kizökkent idő visszafordíttatott. A menyasszony és a vőlegény korábbi házasságaiból született kisgyermekek – szüleik menyegzőjén ők a koszorúslányok és a vőfélyek – üdvözülten mosolyognak, akár a kis barokk puttók a templomi oltár baldachinján: a parkban felhúzott esküvői pavilon mennyei Jeruzsálemmé változott. 

A nő letette az újságot, arcán halovány mosoly. Bepillantást nyert olyan emberek, hírességek, celebritások, már-már félistenek életébe, akiknek nem csupán hétköznapi életük, hanem olümposzi sorsuk van: boldogan élnek, míg meg nem halnak. Vagy amíg a bíró ki nem hirdeti a házassági bontóperben hozott ítéletet. De ez már egy másik történet, újabb kiűzetés a Paradicsomból…

Lám-lám, mire jó a klasszikus műveltség! A bulvármagazinok szerzői, olvasói és hősei maguk sem tudják talán, miféle mélységekbe szállnak alá, s micsoda magasságokban szárnyalnak!

Summa summarum, élményszámba megy, mi mindennek válhat akaratlanul szem- és fültanújává az ember fia a vonaton: az emberek egyszerre talányosak és kiismerhetők, szeretetre méltók és megvetésre sem érdemesek, egyszerre komikus és tragikus „hősök”.