BETELJESÜLT VÁGYAK

A Népköztársaság útja a Belvárost köti össze a Városligettel. Ezek a 70-es évek, s a sugárút nagyáruháza, a Divatcsarnok meglehetősen népszerű a vásárlók körében. Ha becsukom a szemem, szinte ma is látom azt a fiúcskát, aki bámulja a járókelők hömpölygő tömegét, az előcsarnokba lépve hallja a vásárlók duruzsolását, és vágyakozva nézi a kirakatok játékait. Július van, nyári meleg. A mozgólépcsőt még nem építették meg, liften lehet a magasba feljutni. Sokan a legfelső szintig felmennek, s az osztályokat körbejárva indulnak lefelé. (Hogy miket vásároltunk, arra csak részben emlékszem, azonban a pillanatra, amikor eldöntöttem, hogy felnőve liftes fiú leszek, határozottan.)

A liftért azonban sorba kell állni, hogy aztán benn a csoda várja az ámuló kis megfigyelőt: félhomály, a sarokban egy pihenőszék piros műbőr ülőkével a liftes néninek, melyre nekem szülői tiltásra tilos felmásznom. Sárga, zöld és piros gombok, melyek időnként hívogatóan kigyulladnak, de ugyancsak tiltott dolog megérintenem őket. A vásárlók bemondják az emelet számát, s a felvonó finoman, halkan emelkedve surran velünk felfelé. A kiszállók aprópénzt csúsztatnak a néni zsebébe. Édesanyám is gyakran tesz így: türelmes magyarázatából megtudom, hogy szokás borravalót adni.

Csodálom a lifteket. Nagyapámék lakásához is így lehet felmenni, s a felvonó kezelése - miként az úri bérházak többségében - ugyancsak privilégium: a házmester kulccsal nyitja ajtaját, megnyomja a gombot a kapcsolótáblán, és szintén kap borravalót. Látom már, hogy felnőttként, nemcsak a lift boldog kapitánya leszek, hanem gazdag is…

A nyitott kabinok láncából álló felvonóval, vagyis a páternoszterrel már édesapám kezét szorongatva ismerkedem meg. Itt a lift mozgása közben kell beszállni, s ettől mindig tartok kissé. Az is végtelenül furcsa, ahogy kiszálláskor a lendületvétel után kiszalad az ember lába alól a biztos talaj. Kezelendő gombok híján, liftes néni sincs, kit irigyelhetnék.

Később megtanulom a lift-illemszabályokat. Vagyis, hogy itt nem érvényes az alap udvariassági formula: bár a felvonónak is van ajtaja, azonban a hölgyet védelmezendő, mindig a férfi száll be először, hogy felmérje a terepet. Biztonságos-e? Például óvnunk kell őt attól, hogy ha fülke nem érkezne meg, a mélybe zuhanjon. A szabályt azonban kevesen követik, s bárdolatlanságomat feltételezve, büntetésem gyakran szemmel verés. Ezt újabban egy apró trükkel előzöm meg: belépve megnyomom az „ajtó nyitva marad” gombot. Jutalmam hálás pillantások sorozata.

Az örök nő azonban türelmesen vár a megérkező liftre, majd tekintetével jelzi: elvárja, hogy a férfi lépjen be először. A lift az egyik legkülönösebb közlekedőeszköz, szűk, zárt terében sok minden megtörténhet. Az emberek feszélyezve érzik magukat, kerülik egymás pillantását. Gyakran hajukat igazgatják a tükörben. Ha azonban egyedül maradnak, hamar elvész a kontroll, s telefirkálják véleményükkel, vágyaikkal, vagy éppen dühükkel a falakat.  Látok bájos teremtést is, aki az eső elől megmenekülve, kissé átázott ruhájában, mezítláb, magas sarkú cipője pántját az ujjain himbálva száll be a liftbe. Finom erotika. A Pretty Woman mozijának liftes jelenetei ugyancsak emlékezetesek.

Pályakezdő hivatalnokként, a budapesti Városháza ifjú és lelkes tisztviselőjeként kapok iránymutatást, bevezetést a munka világába. Felvételt nyerve néhány új inget és nyakkendőt vásárolok. Szabás, szín, anyag szerint különféléket. Hiszen úgy kell kinéznem, mint egy férfi. A jólöltözött és udvarias ifjú meglepetés ebben a környezetben, a feltételezésemmel ellentétes öltözködési és viselkedési szabatosság pedig meglepetés nekem. Azonban töretlenül igyekszem megfelelni elvárásaimnak.

Egy alkalommal a földszinten szállok a liftbe. Ezúttal egyedül. Sietős léptek sűrű koppanása jelzi, hogy egy hölgy igyekszik megelőzni a záródó ajtót. Az ajtónyitó gomb rendeltetésszerű alkalmazásával vagyok segítségére.

Decens kosztüm, gondozott haj, visszafogott smink. Ötven év körüli. Fekete táska, finom karkötő, fényes cipő. Köszöntöm, hangommal és mosolyommal is megnyugtatom. Egyszóval élvezem, hogy udvarias lehetek.

Decens kosztüm mindezt viszonozza, és belép a biztonságba. A harmadikra igyekszem, de mivel érdeklődésemre az első emeletet, vagyis a főpolgármester szintjét említi, először ezt a gombot választom. A lift gyors, az ajtó hamar kinyílik.

Döbbenet!

Decens kosztüm sikkes mozdulattal aprópénzt csúsztat vasalt nadrágom zsebébe. A meglepetéstől alig tudom kimondani az agyamban már megformálódott szavakat: De hát én nem vagyok liftes fiú, én itt dolgozom…

Látom, most már neki is kellemetlen a helyzet, zavarban van. Igyekszik feltalálni magát, menteni próbálja a menthetőt: Nem baj! Hálás vagyok, hogy megvárt. Köszönöm! - mondja.

Egyvalamit persze még nem említettem: rövid ujjú inget viseltem. Ropogóst, kent gallérost, de rövid ujjút! Nyakkendővel! Vagyis annak néztek, aminek látszottam: liftes fiúnak.

Még az egész élet előttem állt, hogy félelmetes hibákat kövessek el, de liftes fiúnak nem néztek soha többé.

Erre a leckére ugyanis örökre emlékszem…