Udvariassági adok-kapok

Ahogy a férjem apukája szokta mondani, úrnak, csavargónak születni kell, ... Ismerik a folytatást, ugye? Manapság mintha nem lenne érvényes ez az ősi mondás. Csupa tip-top öltönyös, nyakkendős, hozzáillő zsebkendős, széles mosolyú úr futkározik városszerte, udvariasak, előzékenyek, de az az érzésem, többségük csak jól begyakorolt szerepet játszik. Ha megkapargatnánk a felszínt, hamar lehullana az alaposan felvitt máz, és előbukkanna a gondosan elrejtett lóláb. Más kérdés, hogy ismeretlen férfiakat nem kapirgálunk, mert az még bizonyítási kísérletből kifolyólag sem illő. De mi a helyzet a valódiakkal? Miről ismerszenek meg kézrátét nélkül is? 

Egy igazi úriemberből árad a természetesség, a tisztesség, figyelmesség, segítőkészség, ugyanakkor a tettvágy és a harci kedv is. Nem rabja a külsőségeknek, miközben persze a külső egyáltalán nem utolsó szempont. Okos, jó humorú, jó illatú, jól öltözött, ismeri és alkalmazza az alapvető illemszabályokat, de nem viszi túlzásba azokat. Alapelveiből nem enged, a tanult sémákból viszont igen, mert ösztönösen érzi, mikor minek van helye és ideje. 

Egy rosszul megválasztott mondat, hangsúly, mozdulat, vagy a túlzásba vitt udvariaskodás sajátos utat járhat be mások lelkében, fejében, még akkor is, ha nem feltétlenül potenciális vagy már megvalósult szerelmi viszony esete forog fenn. Egy leendő üzleti partnerről is kialakulhat lesújtó vélemény, ami akár értelmezhetetlenné is teszi a leendő szót.

Az első teszt nálam a kabátlevétel. Ha elmarad, nincs következő vizsgatétel. A szék ki-behúzását viszont nem tartom kardinális kérdésnek. Étteremben szívesen veszem, ha javasol valamit, de ne kelljen végighallgat­nom a „figyelmedbe ajánlanám" kezdetű gasztronómiai ódát a hozzá illő bordallal, mert olyankor azt érzem, korlátozott képességűnek gondolnak, aki nem tudja önállóan értelmezni saját gyomra üzenetét. Viszont a döntés után szívesen átadom a szót, hogy a felszolgálót már ő tájékoztassa a várható következményekről. Más kérdés, hogy ez néha nem túl egyszerű, mert a „sikerült választani?" kérdés feltevésekor sok pincér néz jelentő­ségteljesen a hölgyekre, és ilyenkor különösen nehéz csendben maradni. Nekem persze máskor is, de ez szakmai ártalom. Egykor úgy tanultuk, ha kérdeznek, illik válaszolni, de mi van, ha ez a kényszer egyet jelent asztaltársunk férfiúi hiúságának megsértésével? Ekkora felelősséget én inkább nem veszek a nyakamba, ezért hallgatok, ami bizonyos idő után persze elég kínossá tud válni. Ilyenkor, ha az illető úr is elkezd jelentőségteljesen nézni, kis szempilla rebegtetés közben végül az óhajommal is ugyanezt teszem. És - be kell valljam - ettől általában jobban érzem magam, mert - köztünk szólva - furcsa érzés lesütött szemmel hallgatni, ahogy más interp­retálja vágyainkat.

Túl a vacsorán, újabb kabát-ügybe, jó esetben nem lopásiba, hanem a sajátomba keveredek bele, mégpedig segítséggel. Itt megint nem vagyok elnéző. Először vegye fel ő, persze ne az enyémet, aztán adja rám. Ha nem így történik, feszengek, és azt vélelmezem, mindenki minket néz, és megvan a véleményük a mellettem álló férfiról, ami - akárhogy is nézzük - engem is minősít. És ettől elkezdek - helyette - szégyenkezni. 

Aztán ott van az autós sztori. Azt szeretem, ha beszál­lásnál kinyitja az ajtót, de ha megérkezünk valahová, mit tegyek? Simán szálljak ki, vagy várjam meg, amíg körbejön? Miközben ezen gondolkozom, az jár a fejemben, hogy benne vajon mindez hogy csapódik le? Hogy nem volt gyerekszobám, nem tudom, hogy ülve kell maradni, amíg ki nem segítenek? Vagy hogy mit játszom itt a grófkisasszonyt? Talán nincs lábam? És ilyenkor megpróbálom kitalálni, hogy számára mi fér bele a hölgy definíciójába. Na, nem a jól ismert igen-nem-talán történetre utalok, mert az egy egészen más lapra tartozik.

Örömünkre szolgált újraközölni az aktualitásából mit sem vesztett írást. (Bespoke Magazin)