#nyaralási

Széljegyzetek a hashtagekbe zárt nyári élmények ellen

I

„Nyerj két repülőjegyet és utazz pároddal a Maldív-szigetekre”

– olvasható egy hirdetésben. Időnként úgy érzem, egy reakciós életének keresztje az örök méltatlankodás, hiszen úton útfélen kénytelen elszenvedni a modern, „haladó” világ valamennyi abszurditását. Az igazat megvallva, tele van a szivarzsebem azzal, hogy mindenki mindenkit mindenhol letegez – különösen nyáron. Időnként eltűnődöm, vajon mi az oka e „lazaságnak”? Ha az ember legalább az anyanyelvét anyanyelvi szinten beszéli, akkor nem okozhat gondot a magázódás, tehát a grammatikai nehézségeket kizárom a lehetséges okok közül. Úgy vélem, az ok a jellem gyengeségeiben keresendő: sokan önmagukat nem érzik méltónak e tiszteletteljes megszólításhoz. Talán modorosságnak tartják, afféle erőltetett udvariaskodásnak egy olyan „nyitott” és „sokszínű” világban, ahol nincs helye sem a „feudalizmus” nyelvi maradványának, sem a távolságtartásnak. Nos, ha engem szólít meg az addig a pillanatig jobbára ismeretlen illető vagy hirdető, erőltesse meg magát! Az én fülemnek ugyanis ez is természetes és engem nem kell felszólítani arra, hogy ezt viszont megtegyem. Sznob lennék, mert nem úgy üdvözlöm az ismeretleneket, hogy „Szia!”? Ha a másokkal szemben a megszólításokban és általában a nyelvhasználatban is megnyilvánuló igényesség, és egyfajta fegyelmezett, felnőtt attitűd sznobizmus, akkor boldogan vállalom.

II

Nem utazunk a Maldív-szigetekre. Olyan helyek és korok vonzanak bennünket, amelyekről már tudunk valamit. Nem tartozunk ama nyaralók táborába, akik vagyonokat áldoznak arra, hogy – holmi „divatnak” engedelmeskedve és a „trendeket” követve (és hiúságuknak is hódolva, ez utóbbi talán szerencsésebb eset) – olyan távoli helyekre utazhassanak, amelyek „egzotikuma” és a modern európai ember számára „forradalmian új” mivolta személyes ismereteik határain túlian valószerűtlenek. Caesar és Szent István király, a pannóniai Szent Márton-hegy és a Balaton-felvidék számunkra sokkal érdekesebbek, sokkal erőteljesebben hatnak a képzeletünkre, mint Timur Lenk vagy az ősi Timbuktu. A mi utazásunk tökéletesen illik az európai polgári civilizáció karakterébe: történelmi utazás, amely révén gazdagodik az önismeretünk és – talán megbocsátható e fennköltség – az emlékezés diadalt ül a romlás szelleme fölött.

Amikor utazunk, nem a kényelemnek azért a fajtájáért kelünk útra, amelyet a modern emberek tömegei igényelnek, hiszen az élet „kalandparkok” nélkül is eléggé kalandos – ha ugyan veszi valaki a fáradságot, hogy hús-vér ember módjára élje az életét –, és a Balaton-parton műanyag „aquaparkokra” sincs szükségünk, hiszen szemünk előtt a „magyar tenger”; mi a szellemünk komoly érzelmek hűvösével kellemetes felüdülését épp úgy óhajtjuk, mint megfáradt testünk pihenését. Stendhallal szólva: „Occupé du moral, la description de physique m’ennuie” – az erkölcs foglalkoztat, az anyagi világ leírása untat. Nem éppen életrevaló és szerencsés tulajdonság egy olyan korban, amikor a szelfibotját meglódító turistanő a tihanyi levendulamező kellős közepén csábos mosolyt ölt magára a pillanat uralása és a közösségi oldalak hashtagekbe zárt, filterekkel kedélyesre polírozott pszeudo-valósága kedvéért.

E szégyellnivalóan közhelyes gesztusokat szemlélve óhatatlanul felmerül bennem a kérdés: az ilyen emberek képesek akár egy röpke pillanatra is elszakadni önmaguktól? Ha másnap megkérdezném őket, hol jártak és mit láttak, bamba tekintettel így felelnének: „Tök király volt!” De miről is mesélhetnének egymásnak nyári estéken? A társalgás szellemi szabadságot, szuverén egyéniséget és valódi emberi kapcsolatokat feltételez; mélyen megélt tapasztalatokat, gondolatokat, látványt, hangokat, ízeket és illatokat és – hadd ne kelljen említenem, hiszen ezerszer mondtam már – mindenek előtt képzelőerőt követel az emberektől; valódi élményeket, amelyeket érdemes elmesélni; az élményekhez méltó erkölcsi és esztétikai felelősséggel kiválasztott szavakat… Korunk embere gondosan megtervezi a nyaralását és mindent elkövet, hogy megelőzze „a Gondviselés szójátékait”, a véletleneket – csak ne történjen semmi, csak nehogy megzavarja valami kóros önszeretetük álomvilágát!

III

Idén nyáron is bővelkedtünk történelmi utazásokban. Veszprém felől átkeltünk a Bakony festői ormain, utunk első állomása Pannonhalma. Verőfényes nyári délelőtt. Miközben felmásztunk Szent Márton hegyére, óhatatlanul eszembe jutott, mint mondott Charles Péguy 1911-ben:

„A huszadik században a keresztény családapák lesznek az igazi forradalmárok.”

Mélyen átéreztem e szentencia igazságát. Korunkban a hagyományok és a régimódi erkölcsök melletti kiállás különleges bátorságot követel, erélyes szembeszállást szinte mindennel, amit a modern világ képvisel és értéknek láttat. Pannonhalma olyan hely, ahol az ember egy csapásra elfelejtheti a hétköznapok kliséit, önmagát lealacsonyító tevékenységeit, az anyagi boldogulás és a szexuális szabadosság kergetését, és rátalálhat valamire, ami örök és igaz – mint amikor téli estéken régi dolgokról olvasunk-társalgunk egy pohár bor mellett.

Ha férfi és nő a főapátság bazilikájában kötnek házasságot, rádöbbenhetnek, hogy a szenvedélyes szerelem arisztokratikus érzemény és semmi köze ahhoz a sekélyességhez, amelyről a női magazinok szerzői és a „párkapcsolati tanácsadók” papolnak. Azt hiszem, Stendhal őszintén osztozna e felismerésben.

A főapátság könyvtárában a bencés szerzetesek ezer év európai műveltségét halmozták fel, a bazilika ódon kövei csendes méltósággal őrzik Ottó trónörökös, magyar királyi herceg szívurnáját és a helyet, ahol huszonegy évvel ezelőtt Szent II. János Pál pápa imádkozott Magyarországért. Az altemplom mértani közepén szerény márványtábla hirdeti latin nyelven, hogy itt nyugszik Ottó szíve. Egy Habsburg főherceg, aki magyarabb volt valamennyi harsány magyarkodónál; akit ifjúkorában bencések neveltek és tanítottak magyarul, a magyar hazára hagyta szívét. E végakarat mindennél ékesebb bizonyítéka az igaz hazaszeretetnek, és meggyőző cáfolata a „királyok léhaságáról” szóló ostoba közhelyeknek.   

Július első napjaiban „levendulaünnepet” ültek Szent Márton hegyén. „Levendulaünnep” – ízlelgetem ezt a szót. Láttató erejű és bájos, van becsülete és tartása. Milyen igaz, hogy szavaink választása nem csak stilisztikai, hanem erkölcsi döntés! Pannonhalmán ugyanis nem „levendulafesztivált” rendezett a főapátság. Az egy héten át tartó ünnepnek semmi köze a magyarországi fesztiválok „kézműves” silányságához, zsibvásári hangulatához és lealacsonyító anyagiasságához. Itt is kérnek ugyan belépőjegyet, ám a látogató kap valamit a bencések lelkiségéből és hagyományaiból. Az arborétum feletti égbolt madárdaltól hangos, nem hangfalakból bömbölő elektronikus zajtól. Itt nem harsan fel a „Kéccázé’ a sűtt perec!” kofalármája, hiszen a főapátság éttermének kioszkjában a legfinomabb rusztikus étkeket kínálják. (Maga az étterem leginkább egy partra vetett tengeralattjáróra vagy egy amerikai szövetségi kormányhivatal épületére emlékeztet – sajnos a legkevésbé sem illik a környezetébe. Ez az egyetlen zavaró tényező Szent Márton hegyén.)

A kulináris élményt a vendég a bencések borával koronázhatja meg. A Heminát és a Tricollist talpas üvegpohárba mérik, amelyet jelképes letéti díj ellenében kap a látogató. Miután elkortyolja a bort, visszaviszi a poharat és visszakapja a pénzt. Itt nem vedelnek „kannás bort” műanyagpoharakból és nem terem műanyaghulladék, mint másutt. És a levendulamező valóban mező; messziről érezni az angol és a provence-i levendula illatát, a táj pedig valóban olyan, mintha Provence levendulamezőin sétálnánk, mégis magyar, mégis jellegzetesen pannon – olyan, amilyennek az ide érkező első bencések láthatták az Úr 996. esztendejében. Pannonhalma mindent túlélt az elmúlt évezredben, tatárt, törököt és szovjetet. Korántsem vagyok biztos abban, túléli-e a XXI. századot, ám amíg élünk, visszatérünk ide.

Történelmi utazásunk második állomása Székesfehérvár volt. Minden évben visszatérünk egykori uralkodóink koronázóvárosába; idén tavasszal is megfordultunk Fehérvárott. Az óváros utcaköve a mi lépteinket visszhangozzák; a múló idő nyomait viselő barokk templomok között rekedt csend és tömjénillat maga az állandóság. A Bory-várnál megindítóbb szerelmi emlékművet egyetlen asszony sem kapott férjétől. (Első látogatásunk óta munkál bennem a törekvés, hogy várat építsek.) Alba Regia – Királyi Fehér: mennyire illik e dallamos latin név a történelmi óvároshoz! Aki Fehérvárra látogat, önismerettel gazdagodik. Ezt az élményt Huizingánál ihletettebb szavakkal senki sem képes leírni:

„Amikor a történelmet érzékeljük, akkor nem azt érzékeljük, hogy újraéljük a múltat, hanem megértjük a világot, talán úgy, mint amikor zenét hallgatunk.”

IV

Két Balaton-parti hétvége között Budán és Tatán is elidőztünk. Budán még léteznek olyan zöldvendéglők, amelyeket – Márai Sándorral szólva – „nem bontott meg a kor csákánya.” Ilyen kis sziget a farkasréti Jardinette. Mielőtt valaki azt hinné, hogy ez egy francia étterem, el kell oszlatnom a tévedését: a kedvesen csengő név a meghitt kertecskére utal, amely az étterem fő vendégtere; lelke, ha szabad így mondanom. Egy hét alatt háromszor is vendégeskedtünk ebben az édenkertben. Második látogatásunkkor elkértem a vendégkönyvet – az üzletvezető megszeppent az anakronisztikus gesztus láttán és furcsán méregetett, vajon miért akar ez a vendég kézírással bíbelődni egy olyan korban, amikor a fogyasztó egyetlen mozdulattal előveszi okostelefonját és bármilyen okosságot írhat a Tripadvisor fórumára? Mi viszont nem elégedtünk meg ennyivel. Azt írtam, hogy a Jardinette olyan hely, ahol Krúdy Gyula is szívesen vendégeskedne. Ha „Budán lakni világnézet”, akkor Budán étkezni szerelmi vallomás és ékes tanúságtétel a polgári civilizáció erényei és értékei mellett. Ugyanez az elégedettség kerít minket hatalmába Tatán, amikor a tóparti Platán Restaurant & Café vendégei lehetünk. „A vizek városában” – ahogy országszerte ismerik ezt a kis barokk ékszerdobozt – a nyári délutánok olyanok, mintha egy diszkrét svájci üdülőhelyen időzne az ember. Az Öreg-tó víztükre csillámlik, a vértesszőlősi és baji lankákon zöldellik az erdő és pompáznak a távoli szőlőskertek. Az étterem névadója, a három évszázados platánfa egy bölcs uralkodó tekintélyével magasodik a tóparton.

Érdekes megfigyelni, mekkora a kontraszt a régi vágású éttermek és vendéglők világa, valamint az utcai étkezés között. Higgyék el, nem vagyok a „street food” kérlelhetetlen ellensége és azt is tudom, hogy a mai munkahelyek – bár egy részük biztosít ebédidőt az alkalmazottaknak – nem tűrik a komótos étkezést. Egyfelől tehát, a gyorsétkezés kényszer és – elnevezéséhez hűen – az éhség gyors csillapításának módja. Napjainkban viszont tömegek számára vált életformává. Az állandó – értelmetlen, megmagyarázhatatlan és kényszeres – sietség következménye ez az életforma. Ha körülnéznek egy nagyváros utcáin, tíz emberből öt eszik. Rohan és tömi magát. Zabál. Az üzletek, a közhivatalok, a könyvtárak és a múzeumok ma már kénytelenek az étel- és italfogyasztást tiltó táblákat kihelyezni, hogy az esetleges balesetek és a hulladék felhalmozódása ellen védekezzenek. 

A fogyasztói társadalom fogyaszt, a tömegtársadalomban pedig tömeges méreteket ölt a fogyasztás. Talán nem is lenne ezzel akkora baj, ha a mai fékevesztett, neveletlen és fejetlen világban nem akarna csaknem mindenki csaknem minden szükségletet azonnal és hiánytalanul kielégíteni. Úgy vélem, a barbár századokban élők lehettek tanúi ennek a kétségbeesett mohóságnak. A vágyak és az anyagi igények kielégítésének, teljesülésének számtalan akadályát sikerült elhárítani és lerombolni – a törvény és a hagyományok szabta korlátokat az engedékenységgel, a természetes korlátokat pedig az erkölcsileg lezüllött tudomány és technika segítségével –, s ma már minden elérhető, akár egyetlen gombnyomással. A Jardinette-ben és a Platánban nyoma sincs e kényszerességnek és zabolátlanságnak – a komótosságnak és a polgári civilizáció kopottas kényelmének annál inkább.

V

„Partjai mindenütt termékenyek, főképpen igen jó borral díszeskednek”

– így jellemzi a Balatont az első magyar lexikon, az 1831-ben megjelent Közhasznú Esméretek Tára. Ma sincs másképp, de az az ezeréves hagyaték, amely a XIX. század első harmadában még karaktert adott a vidéknek, mára csaknem végveszélybe került. Az 1880-as években a filoxéra, a XX. század második felében a proletárdiktatúra pusztította e tájat, napjainkban pedig azok a keselyűk, akiket eufemisztikusan „ingatlanfejlesztőknek” hívunk, holott semmit sem „fejlesztenek”, de a legkisebb szőlőskertet is ész nélkül beterítenék aszfaltszőnyeggel, s még az emlékét is betonszarkofágba zárnák, mindezt valamiféle hamisan értelmezett „jóléti civilizáció” és az újkeletű ingatlantulajdonosok kényelme kedvéért, akik többnyire nem is ott születtek. Ám az öreg szőlőtőkék virulni akarnak és e borvidéken élnek még olyan borosgazdák, akik bölcs gondnokai a tájnak: megőrzik és tovább adják fiaiknak a római szőlősgazdák és az Árpád-házi királyok idején e földön szorgoskodó királyi vincellérek hagyatékát. Máskülönben valósággá válna Jékely Zoltán 1971-ben írt epigrammája:

„Így ért véget e múlt-századi pannon idill, lám!

Mindent elboritott a tüske, a lonc meg a bodza.

Emberkéz műve ez, tettese, jaj, nem a villám,

packázó hivatal huncutsága okozta.

…S míg a bagoly rugdal a szépmivü cserfagerendán,

pesti italboltban kuksol az egykori gazda.”

Idén tavasszal új törzshelyre tettünk szert; türelmetlenül vártuk, hogy visszatérhessünk: a csopaki Jásdi Borterasz valósággal beleolvad a domboldalba; észrevehetetlenségével fogott meg minket. Alsóörs felől tartottunk Füred felé, szemünk előtt feltárult a kanyargós út: jobbra, a hegy irányában a Lőczedomb, balra, a tó felől a Siralomvágó, szemben pedig a csopaki református templom tornya – alatta lankás domb, rozsdavörös földön zöldellő szőlőtőkék. A kanyarban vörös és drapp kövekből habarcs nélkül épített kőfal támasztja a domboldalt, rajta réges-régi kőkereszt magasodik. Balaton, bor, hit – itt még a legmegátalkodottabb istentagadók is hívő emberré válhatnak lelkük kegyelmi állapotában. Ez az ország legszebb szőlőhegye, a balatoni táj esszenciája. Végső érv amellett, miért jó a szellemnek és a testnek az északi parti üdülés.

Nem vagyok borszakértő, legfeljebb olyan műkedvelő borivó, aki az elmúlt két-három évben tett némi erőfeszítést annak érdekében, hogy képessé váljék különbséget tenni a szürkebarát, a hárslevelű és az olaszrizling között. Nyáron kedvelem a fröccsöt, de megvetem a rozéfröccs „divatját”; vallom, hogy a bornak ugyanolyan formanyelve van, mint a civilizációknak, a gondolkodásnak, az öltözködésnek vagy a szerelemnek. Nem tisztelem azokat az embereket, akik a legcsekélyebb tiszteletet sem tanúsítják e formanyelv iránt, s nyakló nélkül vedelnek mindenféle lőrét, a vörösbort pedig felöntik kólával; megvetem azokat a sznobokat, a szellem bürokratáit, a minden-lében-kanál, fontoskodó, kotnyeleskedő „szakértőket”, akik először a borospalack címkéjét kóstolják, majd fancsali képpel lenyelelik a nedűt, végül felkiáltanak: „Brávó!”

Jásdi István borosgazda – önmagát hívja így, méltán! – Csopaki Olaszrizlingjét kortyolgatva tartózkodni kell a jelzőzuhatagoktól, mert a bor önmagáért beszél – mi pedig a visszafogott társalgás közben átszellemülten, megfontoltan hallgatunk, hiszen különleges bort iszunk. Érzékeink találkoznak az egyéniség varázsával.

VI

A reformkori úrhölgyek és urak üdültek – szellemük és testük felüdült, újjászülettek. Korunk modern embere nyaral – nyári napjaiban legfeljebb a hőség „történik”, bár az időjárás történetisége tekintetében vannak kételyeim. Könyékig érő csipkekesztyűket már csak az Anna-bálokon látni, a hajdani szőlőhegyekre otromba szállodákat húztak fel a korszellem nagyobb dicsőségére. A parti korzó: műmárvány-flaszter. A közönség: széles kedélyű trendlovagok és hölgyeik; a kikötőben több a szelfibot, mint vitorlásokon az árboc. Hosszú nadrágot és bőrcipőt viselő férfit nem látni, amiképp nőiességüket méltósággal viselő nőket is alig; a rövidnadrágos-strandpapucsos srácoké a világ. Ilyen a nyári Balatonfüred. Vallom, hogy Füred tavasszal és ősszel a legszebb. Nincsenek turisták, alig néhány lézengő helybéli, egy-két szerelmespár; madárdal és a kikötői kacsák hápogása hallatszik: nyoma sincs a nyári hőségnek, a fullasztó párának és a nyomasztó tömeg emberszagának. Minden méltóságteljesen kimért: mintha a reformkori fürdővárosban sétálnánk, s várnánk, hogy valamelyik fogadóból kilépjen Vörösmarty Mihály.

VII

Július 8-a, késő este. A Balaton déli partján korunk újpogány hősei, ifjú barbárok hódolnak „Sound-istenségnek”; az éj nyugalmát felverő elektronikus hangorkán hozzánk is elér, úgy halljuk, mintha a szomszédban szólna. Érthetetlen, hogy sokan fizetnek ezért a „zenéért”, és ép ésszel felfoghatatlan, hogy nem válnak tőle lelki nyomorékokká.

Mi az északi parton gyönyörködünk a távoli fényekben és a teliholdban. Isten aranyhidat vert a tó két partja közé. Szívünk szerint átsétálnánk rajta. Üldögélünk egy palack bor mellett, társalgunk és beszédesen hallgatunk. Egy-két pohár, és szárnyal a szellem, feléled a vágy. Ez a szerelem és a bor ésszel felfoghatatlan csodája, ez osztályrészünk. A költővel kérdem:

„Kegyes istenimtől

            Kérjek-e többet?”