Gondon György - Töredékek a hajdan volt magyar szabósági szakma múltjából - interjú

Hajdanán a hazai úri szabóságokban készült ruhadarabok kivitelezése - néhány részletbeli különbségtől eltekintve - azonos volt a londoni Savile Row-on lévő szabóságokéval. A magyar szabóságok eme „hőskora” körülbelül 1950-ig tartott. Míg a világ szerencsésebb országaiban a méretes szabósági ruhakészítés tradicionális eszközei és módszerei lényegében változatlanok maradtak, addig nálunk az ún. kommunizmus, majd az azt követő szocializmus időszakában indult el az a folyamat, amelynek eredményét a mái napig tetten érhetjük. A rendszerváltás utáni időszak a szakmai képzés számára a teljes megszűnést, a még aktív időszakukban lévő szakmabelieknek pedig a pályaelhagyás korszakát jelentette.

A klasszikus öltözködés iránt érdeklődők mindig jó érzéssel gondolnak vissza a szebb időket megélt magyar szabóságok világára. Sajnos azok már nem élnek, akik a királyi Magyarországon szabóként dolgoztak, de - nagyon kevesen - még mindig vannak, akik ezektől a szabóktól tanulhattak. Az ő életükben még megvolt egy kis szelete annak a világnak, amely mára teljesen letűnt. És közülük is akadtak olyanok, akik még ragaszkodtak ehhez. Beszélgetésünk alanya ilyen ember. Egész életében méretes szabóként dolgozott. Az alábbi interjúban egy olyan életútba nyerhetünk betekintést, amely jól szemlélteti a fentebb említett folyamatot. Sőt, azon szerencsés szabók egyikének mondhatja magát, aki az előző rendszerben is méretes szabóként dolgozott. Dolgozhatott, ugyanis nem mindegyiküknek adatott meg ez a lehetőség. De, hogy is nézett ki ez a valóságban? Minden elfogultság nélkül.

Gondon Úr, mikor született? Hol nőtt fel? Hogyan került erre a pályára?

1932. január 9-én születtem Nyíradonyban. A szüleim gazdálkodók voltak. Az elemi iskolák után nagyon szerettem volna gimnáziumban tovább tanulni, de nem volt rá lehetőségem, mert a szüleim nem engedték. Akkoriban rengeteg iparos és inas volt. Suszter, szabó, kőműves, asztalos – csak, hogy néhányat említsek. Így a szüleim mindenképpen azt akarták, hogy én is iparos legyek. Az apám egyik barátja fodrászmester volt, ezért először fodrásznak akartak adni. De már akkor gyermekként láttam, hogy hozzá képest az én későbbi mesterem, Czirják György szabómester másabb kaliberű ember.

Amikor betöltöttem a tizenegyedik életévemet, négyen voltunk tanulók egy évfolyamban, de csak hármat lehetett leszerződtetni szabóinasnak. Nekem meg kellett várnom, amíg egy inas „felszabadul” a mesternél. A felszabadulás azt jelentette, hogy a szabóinas kitöltötte a kötelező gyakorlati időt a mesternél, aminek a végén elkészítette a szabaduló-munkát. Ha ez eredményes volt, akkor megkapta a segédlevelet.

Úgyhogy fél évig nem tudtak leszerződtetni a mesterhez. Ez volt 1946 januárjában. Ekkor a községben, Nyíradonyban egy orosz kommandó volt, azok uralták a községházát. Óriási infláció volt. Előfordult olyan is, hogy amikor a kuncsaft megrendelte a munkát, a fazondíjból már nem tudott volna haza menni vonattal… Készpénz helyett inkább az áruval történő cserekereskedelem ment.

Majd 1946 június 1-én lettem leszerződtetve hivatalosan is. Legalulról kezdtem a ranglétrát. Ez azt jelentette, hogy először inasnak kellett lennem 3 évig. A mesterem műhelyében volt két-három szabósegéd, és rajtuk kívül még három inas. A II. világháború után az én mesterem, Czirják György jól menő szabó volt. Az összes orosz katonatiszt ruháját ő készítette a községben. Az inaséveit Debrecenben egy Rakovszky Dániel utcai szabóságban töltötte ki. Onnan szabadult fel, és ott volt segéd is. Mikor már önálló szabó lett, akkor költözött haza Nyíradonyba.

Mi volt a különbség a szabósegéd és a szabóinas között?

A szabósegéd az már végzett szakmunkás volt, magyarán szabó, akit valamely szabómester alkalmazott. A szabóinas pedig a segéd alatt helyezkedett el a hierarchiában.

Mi volt a dolga a szabóinasoknak?

Az inasoknak kisebb részműveleteket kellett elvégezniük. Majd később, ahogy telt az idő és rutint szereztek, úgy egyre nagyobb munkákat is elvégezhettek. De egyébként a segédek készítették a nagyobb munkákat. A mester volt a vezető, az övé volt a műhely. A mester csak a kuncsaftokkal foglalkozott, szabott, próbált és leigazított.

Az inaséveimben minden reggel 7 órára mentem a műhelybe. Ki kellett takarítanom 8 óráig, mert akkor érkeztek meg a segédek. A gyakorlatban nekünk nem volt 8 órás munkaidőnk. Míg a segédek már 18 órakor befejezték a munkát, minket, inasokat majd csak este 21-22 órakor engedtek haza. Addig egész nap dolgoznunk kellett. Előfordult, hogy Karácsonykor is egész éjjel varrtunk. Amikor reggel haza a mentem, a szüleim nem tudták elképzelni, mi lesz velem… Mindig örültük, mikor a mester pityókásan jött vissza a műhelybe, mert ilyenkor korábban engedett haza minket. Ezen kívül még minden második vasárnap a mester feleségének is segítenem kellett a konyhán. Vinnem kellett a vizet, és a vágott fát. Ezeken a vasárnapokon csak délben engedtek haza.

Akkoriban a mesterek nagyon kihasználták az inasokat. A három év alatt tanulópénzt nem kaptam, fizetést nem kaptam. Szabadság nem járt, és ebédpénz sem volt. Sőt, az apám még fizetett is a mesternek, amiért az magához vett engem inasnak. Csak az volt, ha haza vittük a kuncsaftoknak az elkészült munkát, mert mi inasok mindig kaptunk tőlük egy kis borravalót. Ugyanis a mesterem ügyelt arra, hogy minden ügyfelének haza szállíttassa az elkészült ruhát. Még a legegyszerűbb munkásember ügyfelét is nagyon megbecsülte. Adott az ilyen dolgokra…

Ez a rendszer 1949 őszén szűnt meg, mivel akkor szabályozták az iparos tanulók helyzetét. Rendszeresítették a tanulóknak járó fizetést, ebédpénzt, szünidőt. Napi nyolc órás lett a munkaidejük, és már hivatalosan is tanulóként kellett őket bekönyvelni. Ilyen jogosultságok az én inaséveimben nem voltak.

 Milyen eszközökkel dolgoztak a szabóműhelyben?

Lábhajtós varrógéppel. Általában csak a szabósegédek varrtak gépen. Ők adták ki a többieknek a munkát. Úgyhogy mi csak kézzel varrtunk egész nap. Nagyon sokat kellett vasalni is. Erre a célra külső hevítésű vasalókat használtunk. Ezt úgy kell elképzelni, hogy volt egy öntött vas, amihez tartozott egy fogó. Az öntött vas részt állandóan melegíteni kellett a sparheltban. Onnan, a tűzből vettük ki az öntött vasat, amire ráfogattuk az ún. fogantyú részét.

Egyik alkalommal, mikor ki akartam venni az öntött vasat a tűzből, ahelyett, hogy lehajoltam volna a fogóval, inkább – helytelenül – leguggoltam a sparhelthez, így a vas rácsúszott a kezemre. Nagyon megégetett. Emiatt még kis is kaptam a mestertől…

Minden vasalási művelethez használni kellett vasalóposztót. Állandóan be kellett áztatni egy vödörbe, kicsavarni, majd kiverni belőle a vizet. Mikor a mester az elkészített munkadarabot levasalta, nekem ott kellett vigyázni mellette, hogy rá tudjam teríteni a vizes ruhát. Én terítettem, a mester pedig vasalt. Volt egyszer, hogy éppen másfelé figyeltem, puff… egy pofon. ,,Ide figyelj!” Ez így ment. Nem volt köztünk olyan a műhelyben, aki ne kapott volna tőle. Az én mesteremmel is nagyon mostohán bántak, mikor annak idején inas volt. Sajnos felnőtt szabóként már hasonlított az ő régi mesterére…

Nagyon nehéz volt akkoriban inasnak lenni. Alig vártam, hogy végre felszabaduljak. Ugyanakkor jó is volt a mesteremnél dolgozni, mert mindenki tudta, hogy jól megy neki az üzlet. Ott helyben ő „vitte a prímet”, pedig rajta kívül még három-négy úri szabó volt a községben. Mindig alkalmazott két-három segédet, és volt ugyanennyi inasa is. 1946-ban esküvője volt a nővéremnek, az apám zenészeket keresett. A cigányprímás, mikor vissza kérdezett, hogy milyen vendégek, ill. kik lesznek?... Megtudta, hogy az én mesterem is ott lesz. Azonnal vállalta a lakodalmat, mert tudta, hogy sok lesz a jatt.

Hogyan kell elképzelni az akkori viszonyokat ebben a szakmában?

Szezonális jellegű volt a munka. Nyáron ún. „uborkaszezon” volt - így mondták. Majd jött az ősz és a karácsonyi ünnepek. Így januárra mindig kevesebb lett a munka. Utána megint majd csak Húsvétkor jött az újabb szezon.

1949. február 19-én szabadultam fel, lejárt a három évem. Megkaptam a segédlevelet, de a megszerzéséhez előbb le kellett vizsgáznom. A vizsga napján a mesterem átadta nekem a szabaduló-munkát, amivel el kellett mennem egy másik mesterhez. Ott kellett elkészítenem egy fekete öltönynek a nadrág részét - a szabáson kívül - az elejétől a végét jelentő befejező műveletekig. Aznap este 19 órára fejeztem be a feladatot. Még teljesen kész sem voltam, amikor megérkezett a vizsgabizottság. Két mester és egy hivatali ember jött ki, akik beültek a másik szobába, amíg én dolgoztam. Csak egy kis híja volt már a befejezésig, amikor megérkeztek, de nekem biztos, hogy 40 fok volt…

Na… amikor elkészült, akkor kiküldtek az udvarra egy másik inassal együtt. Ott forogtunk körbe-körbe az izgalomtól idegesen. Mikor végzett a vizsgabizottság, az eredményt lezárták egy borítékba. Ez szombati nap volt, így csak hétfőn mondták meg az eredményt. Be kellett menni az ipartestülethez, ott volt az ipartestületi jegyző (Halmos István) és az elnök (Frakk Gyula). Megnézték az eredményt, majd kihirdették, hogy mától kezdve pénzért dolgozom, és 1 forint lesz az órabérem.

A segédlevelem átvételével pont jött a húsvéti szezon, azt végig dolgoztam. Majd 1949 júniusában készült egy szabósegéd ismerősöm Debrecenbe dolgozni, és ő mondta nekem, hogy van egy szabómesternél felvétel. Van-e kedvem menni? - kérdezte. Jelentkeztem, felvettek. Így kezdtem egy debreceni mesternél, név szerint Páskuly Józsefnél. Ekkoriban még megvoltak a nagy debreceni úri szabósági szalonok. Sok nem volt, csak néhány. Például a Mayer-testvérek (Ferenc és Zoltán) tulajdonában volt az egyik, akik nagyon jó szabók voltak. Volt egy központi műhelyük, ahol az inasok, a segédek és a kézimunkások dolgoztak. Náluk Mayer Ferenc volt a főszabász.  A főszabász az csak szabott és próbált, mással nem foglalkozott. (Később, amikor jöttek 1950 után a szövetkezetek, ők átkerültek oda, mint szövetkezeti tagok.)

Rajtuk kívül volt még Fábián Béla, aki nagyon jó női szabó volt. Ő odáig jutott, mint szabó kisiparos, hogy Debrecen központjában, a Füvészkert utcában volt egy emeletes háza. Emellett pedig a mai Révész téren volt egy nagy műhelye, közel a Mayerék szabóságához. Nagyon jól ment neki, sok színésznő járt hozzá. Olyat megcsinált, hogy kitett a kirakatba egy kabátot, és kiírta, hogy Karádi Katalin tulajdona. Nem csak jó szabó volt, de értett az üzlethez is.

A nagy szabóságok mellett tevékenykedtek azok a szabók, akik nem tudtak önálló műhelyet fenntartani. Ők bedolgoztak más szabóságoknak. Például volt olyan, aki csak mellényt készített.

A mester, Páskuly József késztermékeket árult az akkori Tótfalusi téren. Ott dolgoztam szabósegédként 1949 karácsonyáig. Akkor azt mondta a mester, nem tudja, hogy mi lesz, majd érdeklődjek nála következő év januárban, de sajnos 1950. január 20-án meghalt gégerákban. Az öreg állandóan szivart szívott… A mester fia is szabó volt, aki már nem vitte tovább az apja műhelyét. A későbbiekben abba is hagyta a kisipart, és elment a debreceni ruhagyárba dolgozni.

Ekkor mihez kezdett?

Felmentem Budapestre. Az egyik unokatestvérem, aki szintén szabó volt, és szintén Gondon Györgynek hívták, már ott dolgozott. Volt egy szabómester, Gergely János, aki Erdélyből származott. Az ő műhelyébe bedolgoztunk be, de nem hivatalosan, hanem csak feketén. Közben heti rendszerességgel mindig jártunk pecsételtetni a munkanélküli igazolást az Erzsébet körútra a munkaközvetítőbe. Hetente egy reggel bementünk pecsételtetni, amit elintéztük egy óra alatt, aztán mentünk „fusizni”. Ez a háború után így ment. Akkoriban még rengeteg munkanélküli ember volt, és sok munkaközvetítő is. Ahol mi dolgoztunk, az csak egy lakásban berendezett műhely volt. Gergely János nagyon jó szabómester volt, folyamatosan adta nekünk a munkákat, de ő is csak bedolgozott egy, az akkori Sztálin út (ma Andrássy út) 21. szám alatt lévő úri szabóságba. A szalon Gége Pálné női szabó tulajdonában volt. Oda jártak varratni az Operaház dolgozói. Többek közt oda is szállított a mesterünk munkát. Akkoriban volt divat, az ún. angol kosztüm. Volt benne egy vékony testvászon, és egy selyem bélés. Készítettünk kosztümöt például Gyurkovics Mária opera-énekesnőnek is. Vékony derekú hölgy volt, erős mellkassal, ezért nagyon karcsú kosztümöket kellett neki készíteni. És mit ad Isten, az ő férje a későbbi években tanította az én lányomat (Gondon Irén opera-énekesnőt) a művészeti akadémián.

Majd, amikor 1950 tavaszán lement a húsvéti és a pünkösdi szezon, Gergely János nem tudott tovább munkát adni nekünk. Ekkor kaptam egy levelet a korábbi debreceni mester, Páskuly József fiától. Vámospércsen üzemeltetett egy műhelyet, nagyon sok volt a munkája, ezért a segítségemet kérte. De ott is lement a munka nyárra. Meg nem is szerettem azt csinálni, ami ott volt. Ő már ún. „vásári szabó” lett, így ott csak tömegárut termeltünk. (Az úri szabókkal ellentétben a vásári szabók csak tömegárut készítettek, amiket a nagyobb vásárokban értékesítettek. Ők voltak a mai konfekcióipar elődei – szerk.) Ezt követően fél évet dolgoztam egy kis nyíradonyi szabóműhelyben.

Aztán jöttek az államosítások 1951-ben. A kisiparosokat „beterelték” a szövetkezetekbe. Központi műhelyeket hoztak létre. Engem is akartak vinni a debreceni ruhagyárba, de nem mentem. Utáltam a gyárat, mert ott szalagrendszer volt. Én csakis szabóságban akartam dolgozni. Ekkor már tudtam, hogy 1952 novemberében mennem kell katonának, így inkább pár hónapra elmentem dolgozni egy talajkutató céghez. Csak azért, hogy ne kelljen a ruhagyárban dolgozni.

Siófokon voltam katona, ahol a szabóságba osztottak be. Az eskü letétele után a katonaidőm alatt minden nap végig a katonaság szabóműhelyében voltam. 1954. november 2-án szereltem le, majd 1955-ben a Debreceni Tanács Ruhaipari Vállalat katonaszabósági részlegén helyezkedtem el.

1956-ban sok szabó elment az országból. Ön nem gondolt arra, hogy elhagyja Magyarországot?

Jaj, dehogynem! Akkor mindenki ebben a lázban volt. Például egy Budapesten lévő rokonom elment Kanadába. Én is felutaztam egy barátommal együtt Budapestre. Az Ilkovicsban megebédeltünk, kicsit iszogattunk… ,,Megy az Isten Nyugatra!” Végül nem mentünk sehova.

Mi történt ezután?

Továbbra is a katonaszabóságnál dolgoztam. A vállalatnak volt konfekcióipari részlege, és rendelt-szabósági (azaz méretes szabósági) részlege. Ez utóbbihoz tartozott a katonaszabóság, ami a mai Hatvan utcán volt a „nagypostával” szemben, ahol most a Szőke Cukrászda van. Ott dolgoztam 19 évet. Akkoriban a vállalaton belül ez a részleg kiemelt volt, itt csak önálló munkások dolgoztak. Eleinte kettesével dolgoztunk, aztán lett két brigád. Katonaruhákat készítettünk, de kizárólag tisztit, kiskatonának nem. Sok vezető beosztású tisztnek kellett varrnunk, még a Belügyminisztériumból is jöttek le hozzánk. Minden darabot méretre kellett készíteni, lepróbálni stb. Volt olyan ÁVH-s tiszt, aki hetedjére meg nyolcadjára is lepróbáltatta a ruhát, mert állandóan igazíttatott valamit. „Ezen kell igazítani, azon is kell még igazítani”- míg a végén jó nem lett. Egyes tisztek annyira kötekedtek mindennel, hogy már félig elnyűtték a ruhát, mire az készen lett…

Ezekben az időkben még csak valódi lószőrvásznakkal dolgoztunk. Bár már hanyatlásnak indult a szakma, mert bejöttek a ragasztók. Először a por formájúak jelentek meg, majd később a vetexek. (A vetex egy olyan szövet, aminek az egyik oldalán ragasztó réteg van, amely a vasalást követően hozzá ragad a munkadarab szövetéhez –szerk.). A katonaszabóságnál a ruházati raktár vezetője mutatott nekünk először ilyet. Bemutatta, hogy a zakó fazonját ezzel a technológiával már nem szükséges pikírozni, hanem csak le kell ragasztani. Már akkor voltak, akik ezt elkezdték alkalmazni, de mi ezt nem sosem használtuk. A ragasztókon kívül volt még sok más újdonság is, például a pikírozó gép, amivel a fazont nem volt szükség kézzel kivarrni, ezt a műveletet elvégezte a gép.

Annyi könnyítést iktattunk be, hogy a bélést már nem stafíroztuk körbe, hanem csak a bezeccel együtt elstirceltük. (Stircelés: két szövetnek a színükkel egymással szembe fordítva történő összevarrása –szerk.). Egyébként rengeteget kellett kézzel varrnunk még ekkoriban is. A nagy tiszti kabátokkal rengeteg munka volt. Ráadásul nagyon nehezek voltak. Ezeknek az előállítását mára teljesen gépesítették.

Az ún. szocializmus idején dolgozott önálló kisiparosként?

Igen. 1974 szeptember elsejével „kiváltottam az ipart”, azaz megkaptam az engedélyt, hogy önálló szabóként dolgozhassam. A katonaszabóságnál még letöltöttem a felmondási időmet, és végleg eljöttem onnan. Eleinte a Darabos utcai lakásomban volt a műhelyem, mert akkoriban nem lehetett csak úgy műhelyt szerezni, mindenki állami alkalmazott volt. Majd 1975-ban hallottam, hogy Gulyás István szabó el akarja adni a Bajcsy-Zsilinszky utcai műhelyét. Gulyás István 1910-es születésű volt, abba akarta hagyni a szabó munkát. Elég elismert volt a szakmán belül. Debrecenben a szabó szakosztály vezetője volt a kisiparosok országos szövetségénél. A mestervizsgáztató-bizottságnak is a tagja volt. Fél évre társultunk egymással, megosztottuk az üzlethelységet. Együtt kellett dolgoznunk hivatalosan azért, hogy aztán megszerezhessem a műhelyet. Az előző rendszerben ezt csak így lehetett megoldani. Mikor lejárt a fél év, ő abba hagyta a szakmát. Ezzel átkerült a műhely az én nevemre 1976. május 15-én. Gulyás István adta át nekem azt a listát, ami tartalmazza a királyi Magyarország idején felszabadult utolsó debreceni szabók névsorát. Ezt a listát a mái napig én őrzöm.

Ebben az időszakban végeztem el a mestervizsga-képzést. 1979-ben tettem le a mestervizsgát, így már szerződtetethettem tanítványokat is

A pályafutása során voltak tanítványai?

Persze, voltak. A vállalatnál több is, de a maszek életben is volt kettő. Az egyikük az nem volt szabóalkat, nem is szabadult fel sosem. Sok tantárgyból megbukott, aztán az apja egy nap azt mondta, nem kínlódik vele tovább. A másik tanulóm az lehúzta a három évet. Nagyon kedveltem. Belőle lett is volna jó szabó, mert szabó típusú alkat volt. Csak annyit jött-ment az Unió Áruházban, hogy végül elment oda kereskedőnek. Aztán később vállalkozó lett, de soha nem tért vissza a szakmába.

Mikor önálló kisiparos lett, honnan szerezte be a szöveteket és a szabászkellékeket?

Főleg helybéli kereskedőktől, de nagyon sokszor a kuncsaft hozta magával a szövetet. Ez esetben én csak a szabászkellékeket szereztem be. Ezek már a 80-as évek, amikor is nagyon elterjedtek a ragasztók, de voltak még nagyobb kereskedések, ahol lehetett lószőrvásznakat venni. Például a Piac utca 20. szám alatti üzletben. Ott dolgozott „Klein Vili”, aki még igazi kereskedő volt, értett a szakmához. Mikor kellett valami, bementünk hozzá az üzletbe. Csak annyit kellett mondanunk, hány méter szövetünk van. Ő már rögtön tudta mennyi selyembélés, zsebanyag, kanavászon stb. kell hozzá. Sok más kereskedőnek ugyan mondhattam, milyen kellékekre van szükségem, csak néztek rám… Nem értettek hozzá.

Mi történt a rendszerváltás után?

A rendszerváltást követően nekem még ment az ipar, sok munkám volt. Viszont a szövet és szabászati kellékekkel foglalkozó kereskedők száma megcsappant. A ruhagyárak és a szövetkezetek megszűntek.  Aki csak tudta, marta ezeket. Sokan meggazdagodtak a megszűnt üzemekből. Rengeteg cég jött létre, majd bejöttek, és teljes mértékben eluralták a piacot a „könnyített technológiák” (azaz a konfekcióipar –szerk.). Az átmenet után még sokáig dolgoztam a Bajcsy-Zsilinszky utcai műhelyemben, egy szűk rétegnek még mindig volt igénye az én munkámra. Végül én is befejeztem a szakmát, mert 2017-ben agyvérzést kaptam, amiből ugyan nagyrészt sikerült felépülnöm, de eladtam a műhelyet.

Mit üzenne azoknak, akiket érdekel a szabó szakma, esetleg meg szeretnék tanulni?

Azt, hogy szép szakma. Sok szépség van benne, de nem könnyű, mert „ahány alak, arra mindre külön-külön kell vigyázni”. Nekem nagyon sok örömöm volt benne. Egész életemben méretes szabóként dolgoztam. Ezen belül pedig több, mint 40 évig voltam kisiparos. Nagyon sok vendégem volt. Igényes emberekkel találkoztam, akik szerették a szép munkát, és igényelték is. Jó érzés volt, amikor láttam a vendégen, hogy örül neki, ha kapott egy szép ruhát. Soha nem bántam meg, hogy ezt a szakmát választottam. Utólag visszagondolva, lehet, hogy érdemes lett volna belevágni a tömegtermelésbe, de annak is volt szép eredménye, amivel én foglalkoztam.

Köszönöm szépen az interjút!