Henry Poole & Co.

A Henry Poole and Co., azaz a szmoking feltalálójának szalonjába vártak, ahol zárt körű bemutatót kaptam a black-tie viselet, vagy ahogy az angolok mondják, az evening suit készítésének rejtelmeiről is. Ahogy felmentem az üzlet utcafronti lépcsőjén, hirtelen átsuhant bennem a gondolat, hogy a fényes réz kilincset olyan illusztris vendégek tenyere koptatta fényesre, mint Charles Dickens, Sir Winston Churchill és J. P. Morgan... hogy csak néhányat emeljek ki a hosszú listából. A szalon szivarszoba hangulatú előterében tucatnyi uralkodói ajánlólevél hirdette a műhely dicső múltját. Anthony Rowland értékesítési vezető azonban elmondta, sokkal több van annál, mint ami a falakon elfért. Összesen 42 db Royal Warrant-tal, azaz beszállítói tanúsítvánnyal rendelkezik az üzlet, ezzel minden idők világrekordját tartja. Különlegesség, hogy a levelek kiállítói nem csupán európai uralkodó családok tagjai, hanem akad köztük perzsa király, orosz cár és japán császár is. Az oklevél megszerzésének szigorú szabályai vannak, az még nem elég, ha csak egyszer varrtak egy öltönyt valamelyik koronás főnek. A tanúsítványhoz ugyanis legalább 5 évig rendszeres udvari beszállítónak kell lenni. 

A szalonban azonban az angol jó modorra jellemzően nem csak az arisztokrata vásárlókat fogadják úri módon. Az első konzultáció, mint minden bespoke szalonban, itt is a megrendelő méretvételével kezdődik. A levett inchek és a vásárló elképzelései alapján a cutter, azaz szabómester szerkeszti meg a szabásmintát egy merev kartonra. Az ő feladata továbbá az is, hogy a kiválasztott gyapjúszövetből kiszabja a ruhákat és a próbákon egyeztesse a szükséges módosításokat.

A bemutatón Tom Pendry mester a szmoking szabásmintáján keresztül avatott be a részletekbe. A szerkesztéshez Pendry úr nem használt szögmérőt vagy derékszögű vonalzót, mint ahogyan elképzeltem volna. Csupán egy falécre és egy vastag krétára volt szüksége, és magabiztosan, egyetlen határozott mozdulattal húzta meg az íveket. Igaz a mondás, hogy gyakorlat teszi a mestert. 

Tom Pendry elmondta, hogy a szövetgyártás technológiája sokat változott az évtizedek alatt. Ma már sokkal finomabb szövésű gyapjúval dolgoznak, mint régen, ám ennek a szabása bonyolultabb. A régi, merevebb anyagok ugyanis lehetőséget adtak arra, hogy szappanos kézzel nyújtsák vagy zsugorítsák a szöveteket, például a vállaknál szükséges íveknél, amiket viszont a mai finomabb anyagoknál meg kell szabni. 

A szalon végében elhelyezett vágóasztaltól utunk a Henry Poole vásárlók elől elzárt részébe, a pincehelyiségbe vezetett. A cutter által kivágott anyagokat itt öltözékkategória szerint csoportosítva veszik át a szabók — akik csak a zakókat varrják —, illetve a nadrágkészítő és a mellénykészítő mesterek. Azok a szabók, akikkel a látogatásom során találkoztam, mind hosszú évtizedek óta dolgoznak már az üzletben. A fiatalabb gyakornokokat saját tréning keretén belül képzik, életre szóló hivatást biztosítva ezzel a számukra.

A mesterek utánpótlására szükség is van, hiszen egy bespoke öltöny készítése nagyon munkaigényes folyamat. A zakókat fáradságos munkával kézzel varrják, a legjobb minőségű szövetekből és lószőr vásznakból. Kíváncsi voltam, hogy vajon használnak-e bármilyen ragasztást, ami a nem bespoke öltönyökre jellemző. Kérdésemet azonban a szabó döbbent választekintetének pillanatában már megbántam: angol úriember módjára csak ennyit mondott: „No, we don't." Az autentikus bespoke technikára jellemzően a Henry Poole-féle zakók tartását a külső gyapjúszövet és a bélés közé sűrű kézi öltéssel  bevarrt 3 réteg különleges vászon adja: 2 merev lószőr és 1 puha borító, ez egy filcszerű anyag, hogy az előbbi rétegek anyagai ne szúrják a zakó viselőjét. Ezeket a szabók szabják ki és varrják a megfelelő helyekre.

A műhelyben elképesztő módon él együtt a múlt és a jelen: az egyik polcon III. Napóleon császár, Henry Poole jó barátjának 150 éves portréja mellett csokis keksz és az aznapi Metro újság jelzi, hogy a hagyomány itt nem elmerengő nosztalgiázást, sokkal inkább a minőségi kézimunka örök létjogosultságát jelenti, még a 21. században is.

A zegzugos pincetermek minden szegletében akadt valami izgalmas részlet. A műhely egyik sarkában egy régi, sötétkék katonai egyenruha őrizte méltóságteljesen a mesterek félkész alkotásait. 

A raktárhelyiségen keresztülhaladva megakadt a szemem néhány nagy alumínium utazóládán. Ezekben szállítják a tengerentúlra a vásárlóknak a bespoke öltönyöket. A Henry Poole ügyfeleinek ugyanis 40%-a amerikai, és további 30%-a külföldi megrendelő. Évente néhány alkalommal a világ nagyvárosaiban előre egyeztetett időpontban találkoznak azokkal az urakkal, akik egy új Savile Row-i öltönyre vágynak, de nincs idejük Londonba utazni.

A pince utolsó és egyben legizgalmasabb állomása az archívum terem volt. Döbbenten hallgattam, amikor Rowland úr mesélte, hogy csupán a véletlennek köszönhető, hogy a több száz kötetnyi vastag megrendelőkönyv, melyekben az évszázadok alatt a kliensek méreteit és rendeléseit vezették, nem vesztek oda a Savile Row egyik pincetermében. A Henry Poole szalon ugyanis többször költözött az utcában és a rengeteg irat ottmaradt az egyik régebbi üzlet eldugott raktárában. Az évtizedek alatt már el is felejtették, hogy otthagyták, ám szerencsére valamelyik idősebb cégtulajdonos még emlékezett rá, hogy hol lehet, mielőtt az új tulajdonos kidobta volna az értéktelennek hitt penészes és porlepte iratkupacokat. Természetesen amióta újra megkerültek, nagy becsben tartják, és restaurátorokkal újraköttették a könyveket. A kötetekből pontosan kikereshető, hogy ki mit rendelt és mennyit fizetett. Sir Winston Churchill egyik fekete zakója és csíkos kasmír nadrágja például, amit híres fotókon is viselt, 19 font 10 shillingjébe került a miniszterelnöknek 1929-ben. Churchill egyébként az évtizedek alatt számos öltönyét többször is visszavitte az üzletbe, hogy egy kicsit mindig kiengedjenek belőle, ahogyan változott az alakja. Henry Poole állítólag külön könyvben vezette még a vásárlók súlyát is, ugyanis megunta, hogy az ügyfelei a szabók munkáira panaszkodtak, annak ellenére, hogy valójában ők fogytak vagy híztak a próbák között, amíg elkészült az öltönyük. Az itt található könyvek egyike bizonyítja azt is, hogy a szalonban készült a világ első szmokingja, mégpedig Edward herceg megrendelésére.

Az archívum nekünk, magyaroknak is tartogatott egy külön meglepetést. Anthony Rowland elmondta, hogy még mindig nem végeztek a régi iratok feldolgozásával, és éppen a látogatásom reggelén derült ki, egy újabb fémdoboz kinyitása során, hogy nemcsak Párizsban, Berlinben és Bécsben volt Henry Poole üzlet a háború előtt, hanem Budapesten is! Büszkén kérdeztem, tudja-e, merre volt a szalon, de erről sajnos nem volt információjuk. 

A bemutatóról hazafelé tartva elmerengtem azon, hogy talán valamelyik budapesti ház pincéjében is ott hevernek a Henry Poole üzlet magyar megrendelőkönyvei egy letűnt korszak elfeledett történeteivel…

Beltéri fotók: Jantay Kata

Kirakat fotó: Magyar Márk