John Coggin - A Savile Row-i szabó, aki magyar mestertől tanulta a szakmát

Beszélgetni egy kávé mellett kellemes tevékenység. Beszélgetni egy jó kávé mellett egy igazi bespoke szalonban, még kellemesebb dolog. Ez utóbbi során mesélte Brainel Mehandi úr a történetet John Coggin angol szabóról, aki Münchenben tartott szakmai továbbképzést német kollégáinak a londoni mesterfogásokról. A sztori csattanója, hogy a közönség soraiban egy magyar származású bécsi szabó megjegyezte, Coggin úr ugyanúgy készíti az öltönykabátot, mint a régi budapesti szabók. John Coggin elmondta a vendégeknek, hogy a hatvanas években egy magyar szabótól tanult a Savile Row-n, az Anderson & Sheppard műhelyében.

Mire elfogyott az espresso, megbeszéltük Mehandi úrral, hogy a Bespoke Magazin következő interjúalanya Mr John Coggin lesz. Nagy örömünkre szolgál, hogy a folytatáshoz Coggin úr is készségesen állt a rendelkezésünkre.

Coggin úr, ha jól számolom, Ön több mint ötven éve dolgozik a Savile Row-n. Igaz, hogy annak idején magyar mestertől tanulta a szakma fortélyait?

Igen, ez valóban így van. 1962‒63 között voltam mellette inas az Anderson & Sheppard-nél, és most is jól emlékszem Mr Vidára, pedig már tényleg több mint ötven éve ennek. Nagyon kedves ember volt és nem mellesleg remek szabó. Mi sem jelzi ezt jobban a mi szakmánkban, mint hogy sok volt a féltékeny kollégája. Vida úr azt mesélte nekem, hogy az ’56-os forradalom után jött Angliába. Ha jól tudom, egy igen neves szalonja volt Budapesten, ám a politikai megtorlások elől menekülve sajnos kénytelen volt a biztos egzisztenciáját feladni, és ami még ennél is szomorúbb, hogy felesége és három gyermeke nélkül egyedül megszökni a diktatúra kegyetlen ítéletei elől. Mr Vida Londonban először a Harrodsban kezdett el dolgozni. A hatvanas években a Harrods még minőségi méretre szabott öltönyöket is kínált. Innen került át a Savile Row-ra az Anderson & Sheppard-hoz, majd a Huntsmanhez. Azonban a történet sajnos tragikusan végződött. Vida úr képtelen volt elfogadni a helyzetet, hogy bár mindent megpróbált, nem tudta a családját Magyarországról kihozni. Beleőrült annak gondolatába, hogy talán sohasem láthatja majd újra a családját — két fiát és egy lányát —, s önkezűleg véget vetett életének. Sokszor mondogattam már a feleségemnek, jó lenne egyszer Budapestre elutazni, és megkeresni a gyermekeit, hogy elmondhassam nekik, milyen jó ember és szerető apa volt az édesapjuk.

Talán a következő generáció fiataljai továbbörökítik majd munkájuk során azokat a fortélyokat és a tudást, amit annak idején Vida úrtól tanult.

Őszintén megmondom Önnek, nem tudom, mi lesz a Savile Row kulturális örökségének a jövője. A mi szakmánk sajnos manapság nem vonzó a fiatalok számára, ezért egyelőre nincs utánpótlás. Teljesen megértem őket, irodai karrierrel sokkal könnyebb boldogulniuk. A szabók munkaideje nem ér véget délután 5 órakor, mi nem tehetjük le csak úgy a tűt és az ollót, ha éppen egy megrendelésen dolgozunk. Nagyon sokszor hétvégenként is be kell menni a műhelybe, hogy teljesíthessük az ügyfeleknek a megrendeléseket. Harmincéves korom körül gyakran viccelődtem azzal, hogy már húszéves munkatapasztalatom van, mert gyakran dolgoztunk akár 60 órát is egy héten. Szerencsés vagyok, hogy a feleségem mindig gondosan ellátta a gyerekeket, de azért sajnálom, hogy nem tudtam annak idején eleget focizni velük vasárnaponként. Azok közül a zsidó szabók közül, akik Amerikába emigráltak és ott saját üzletet nyitottak, egy sem akarta, hogy a gyereke továbbvigye a boltját. Inkább iskoláztatták őket, hogy orvosok, ügyvédek legyenek, mert az könnyebb kenyér.

A Savile Row-i műhelyek a klasszikus férfi elegancia őrzői és meghatározó iránymutatói. Az angol tradíciókat és stílusképleteket ezek szerint sikeresen adaptálták más nemzetek mesterei a Savile Row-n, illetve azon kívül is?

Talán meglepően hangzik, de a Savile Row eredetileg nem is annyira angol, mint inkább európai találmány, ha lehet így fogalmazni. A legrégebbi üzletek közül a 19. század elején nagyon sok szalon svéd emigráns tulajdonában volt. Ezért olyan sok a skandináv hangzású üzlet, mint amilyen például az Anderson & Sheppard is. Amikor náluk dolgoztam, a menedzsment tagjai közül sokan még mindig az egykori svéd tulajdonosok leszármazottai voltak. A 20. század elején jól képzett zsidó mesterek érkeztek, többek között Kelet-Európa országaiból is. A hatvanas évekre a Savile Row-n dolgozó szabók már fele külföldi volt, ebben az időben főként ciprusi emigránsok. A kézi gomblyukazást pedig szicíliai nők készítették. A Savile Row-n tehát mindig is erős volt a szakképzett külföldi munkaerő jelenléte.

Ön már több mint fél évszázada dolgozik a Savile Row-n. Mi változott az évtizedek alatt?

A legnagyobb változásokat az ingatlanárak drasztikus emelkedése okozta a londoni West End negyedben, ahol a Savile Row is található. Emiatt a szabók többsége ma nem engedheti meg magának, hogy a környéken műhelyt béreljen. Kevesen tudják, de mi független magánvállalkozók vagyunk, nem pedig az egyes üzletek alkalmazottai. Vannak, akik egyszerre több szalonnak is bedolgoznak, mikor hol nagyobb a forgalom. Az üzletekben a megrendelő az eladóval kiválasztja az anyagot, a gombokat és a bélést. Miután a szabók átvették az alapanyagot, az öltönykészítés során munkanaplóban vezetik, hogy például hány zsebet varrtak egy zakóra. Ha elkészült a ruha, ezek alapján számolnak el a boltokkal. A mesterek közösen bérelt műhelyekben dolgoznak a környéken. Richard James, aki viszonylag új „lakó” az utcában, ő is fenntart egy ilyen pincehelyiséget a szabóinak az üzletével szemben. Mára azonban csupán az asztalok bérleti költségei is annyira megemelkedtek, hogy sok szabó inkább az otthonában alakít ki műhelyt magának, mert nem teheti meg, hogy több száz fontot kifizessen arra a keresetéből.

A másik változás, amit szintén az ingatlanárak növekedése okozott az az, hogy mára teljesen eltűntek a környékről a rövidáru boltok. Az egyik például, ahonnan én is vásárolok, Cambridge-be költözött, így most csak katalógusból tudok tőlük alapanyagot rendelni. Régen egészen más volt átszaladni a szomszédba és élőben megnézni a gombokat, megfogni a bélésselymeket, mint így, egy nyomtatott kiadványból látatlanban választani.  Arról nem is beszélve, hogy egy kabátra számolt bélés postaköltsége majdnem még egyszer annyi, mint maga az anyag, és várhatom otthon egész nap a futárt, hogy mikor hozza.

Ön hogy látja, ha a férfiak jobban ismernék a bespoke öltönyök készítésében rejlő értékeket, akkor az megteremtené az utánpótlást a jövőben a szakemberek terén is?

Bernhard Roetzel úr, jó barátom nagyon elhivatott abban, hogy a férfiak megismerjék a Savile Row és a klasszikus férfi öltözködés hagyományait.  A munkaerő hiánya azonban a közeljövőben bizonyosan problémát okoz majd. Már most annyira kevés a szabó, hogy megszűnt a szakszervezetünk, mert egyszerűen nem volt elég tagja, aki a saját munkája mellett még az érdekeink képviseletével is foglalkozott volna. 69 éves vagyok, még mindig sokat utazom az ügyfelekhez Németországba, de már nem olyan jó a szemem és a kezem, mint régen. A feleségem már mondogatja, hogy jó lenne, ha pár éven belül nyugdíjba mennék. A legtöbb kollégám is hetven körül van. A múltkor például felhívtam Peter barátomat, aki nadrágkészítő, hogy kellene egy pár új nadrág nekem. 79 éves és még mindig 10 db nadrágot készít hetente, azt mondta, az enyémet már nem tudja elvállalni. Aztán ott van Tim barátom, aki 74 éves, de ő is még mindig aktívan dolgozik. Ha a mi generációnk nyugdíjba megy, nem lesz utánpótlás. Jelenleg csupán a Henry Poole and Co. szalonnak van tréningje, ahol szabókat képeznek. De talán bizakodásra ad okot, hogy Európa nagyvárosai közül Londonban még mindig él a bespoke szabászat. Amíg vannak olyan emberek, akikben megvan az igény a tökéletes öltönyre, addig talán lesz létjogosultsága a munkánknak.

Köszönöm szépen az interjút, Coggin úr! Megtisztelő volt Önnel beszélgetni!

Az interjú után megkerestem az Anderson & Sheppard szalont, hogy Vida urat méltó módon, teljes nevén is megnevezhessem, amire John Coggin úr már nem emlékezett. Sajnos azonban ők sem tudták kideríteni. A londoni anyakönyvi hivatal adatbázisában azonban csupán egyetlen Vida vezetéknév szerepel: „Andor J. Vida", aki 1964 júniusában hunyt el.

Ha olvasónk Vida úrra ismer, esetleg leszármazottja olvassa az interjút, szívesen vesszük jelentkezését. (Bespoke Magazin, + 36 20 266 5087, szerkesztoseg@bespokemagazin.hu)

(Photo credit: Bernhard Roetzel)