Kabáthoz a lakájt: méghozzá a Buckingham Palotában

A közelmúltban Keith Levett szabászmesternél, a brit királyi család hivatalos libériakészítőjénél jártam, aki többek között azt is megmutatta, hogy milyen titkokat rejt a komornyikok, hintókocsisok és testőrök kabátzsebe. Remélem, hogy Önöknek is ugyanolyan érdekes lesz olvasni, mint amilyen édekes volt nekem hallgatni Mr. Levett történeteit. 

Amikor beléptem a műhelyébe, a Savile Row-i szabókhoz hasonlóan ő is a munkaasztal tetején üldögélt, lábait lógatva, ölében egy díszes piros gyapjúkabáttal, amin éppen az utolsó öltéseket varrta. Öt hét munkájának eredménye volt ez az egyenruha, amire több mint 50 méter aranyszalagot varrt fel kb. 32.000 apró kézi öltéssel. Keith Levett 16 évesen kezdett a Henry Poole and Co. szabóságnál dolgozni. A szalon a brit királyi család hivatalos libériakészítője már a napóleoni háborúk óta. Az utóbbi két évszázad alatt azonban ritkán fordultak a Savile Row-i üzlethez megrendeléssel, mert a libéria kabátoknak a minősége olyan kiváló volt, hogy a mindennapos viselés ellenére sem foszlottak szét. A legutóbbi teljes egyenruhacsere 1902-ben történt VII. Edward király koronázási ünnepségére, és ezeknek a ruháknak egy része azóta is használatban van. A királynő intézői csak 1977-ben keresték meg újból a szalont, hogy a személyzetnek szüksége van néhány új darabra.

Amikor nekiláttak a feladatnak, felmerült annak a lehetősége, hogy az új időkhöz igazodva esetleg egyszerűsítenek a formai megjelenésen, vagy netán olcsóbb, szintetikus alapanyagokból készítik el az új egyenruhát. Az udvar és a Henry Poole szalon azonban ragaszkodott az értékőrzéshez és a „ike-for-like" mellett döntöttek, azaz pontosan ugyanolyan másolatot készítettek, mint amilyen az eredeti volt. 

A próbadarab a Buckingham Palotában nagy elégedettségre tett szert, és az 1980-as évektől elkezdték apránként leselejtezni a legkopottabb antik darabokat. Ráadásul a cserére azért is szükség volt, mert az elmúlt száz évben a férfiak átlagtermete megváltozott: magasabbak és izmosabbak lettek a 20. század jobb életkörülményeinek köszönhetően.

Az új megrendeléseket bespoke szalonhoz hűen mindig egy-egy konkrét alkalmazottra szabják, azonban amikor felszabadul egy állás az udvarban, az interjún figyelembe veszik a pályázó testalkatát is, hogy illik-e rá a „megüresedő kabát". Ennek az okát talán már kitalálták: a libéria rendkívül költséges dolog. Ahogy Levett úr fogalmazott: „eyewateringly expensive" és bár konkrét összeget diszkrécióból nem mondott, azért adott némi sejtést, hogy ez a világ legdrágább munkaruhája. Olyannyira, hogy amikor megkeresték a szalont más európai uralkodóházaktól, az árak utáni érdeklődést nem követte további konzultáció. (Most már biztosan még inkább kíváncsiak, hogy hány font lehet, úgyhogy talán nem kerülök bajba, ha elárulom: kb. 5 db Savile Row-n készült öltöny árába kerül egyetlenegy libéria.) 

Az árát ráadásul nem a modern korra jellemző reklám- és marketingköltség adja, hanem kizárólag a kézi munka és a minőségi alapanyagok. Példának okáért a valódi aranyszállal készült szalag, amivel díszítik, eredeti 1700-as évekbeli minta alapján egy kis lyoni szövőműhelyben készül. Ennek métere 30.000 forint, azaz egyetlenegy kabátra való szalag — beszerzési áron — másfél millió forintba kerül.

Felmerülhet az olvasókban a kérdés, hogy miért varrja Mr. Levett kézzel a libériát, amikor a varrógépet már az ipari forradalom idején feltalálták? A választ a mester úgy fogalmazta meg, hogy pont a kézi öltések apró egyenetlenségei és azok egyedisége adja azt a különleges összképet, amivel az öltözék magára vonja a tekintetet. Egyszer egy eseményre két hét alatt kellett megvarrnia egy libériát, ezért akkor kénytelen volt géppel dolgozni, azonban az elkészült darabbal nagyon nem volt megelégedve. Így azóta ha sürgős munkáról van szó, inkább éjjelnappal a műhelyben túlórázik, mintsem varrógéppel csapja össze. A kézi munka ráadásul annyira egyedivé tesz minden egyes darabot, hogy ha leveszik az alkalmazottak a libériát, akkor is könnyen felismerik a fogason, hogy melyik kié. 

Levett úr elmesélte, hogy új gombot még soha nem kellett készíttetnie, ugyanis azokat mindig a tönkrement, régi libériákról veszi le, és egy citromlébe áztatott éjszaka után újra csillognakvillognak. Ezeknek a leselejtezett kabátoknak a zsebében mindig talál valamit, néha egy korábbi állami rendezvény protokoll programját vagy egy kis szendvics maradékot. 

Egy ilyen antik darabot a kezembe is adott, és bár a zsebeit nem néztem meg, azt azonban megállapítottam, hogy nem csak a felelősség nehezedik annak a vállára, aki egy ilyen libériát visel.  A súlyos steppelt béléses kabát alatt még egy hosszú ujjú zakót is viselnek. Ennek oka nem a zord angol időjárás, hanem az, hogy ha például váratlanul kitörik a hintó kereke, akkor a díszes felső ruházatot megóvva és azt levéve se kelljen ingujjban szerelni az utcán.

Észrevettem, hogy ennek a százéves kabátnak az ujját a hatvan éve uralkodó II. Erzsébet királynő címere díszíti. Levett mester elmondta, hogy a kabátot díszítő címernek is megvan a külön szabálya. Amikor az uralkodó meghal, a címer közepén szereplő monogramot letakarják egy széles fekete szalaggal úgy, hogy csak a korona látszódjon a tetején. Csak az új király vagy királynő megkoronázásakor cserélik le a libérián a régi címert. Érdekesség azonban, hogy hiába varrták át ezeket többször az antik kabáton az elmúlt száz év alatt, egyetlenegy lekerült címer sem maradt a korábbi uralkodók monogramjaival. A címereket ugyanis a személyzet tagjai mindig elégették, hogy kinyerjék a fonalakban levő 2,5% aranyat és ezüstöt. 

Levett úr elmondta, hogy a következő libéria, amin dolgozni fog, szeptemberre készül majd egy parlamenti rendezvényre. A királynő személyi testőrének varrja, ezért arra fegyverzsebet is kell terveznie. Kíváncsian figyelem majd a fotókat az eseményről.