„Kisasszony, szabad egy tánczra?”

Volt idő, mikor még az udvari kamara pályáztatta a kizárólagos engedélyt egy-egy bál megrendezésére. És ez nem bárhova szólt: csak a tartományi fővárosokra. És nem is akármikor: csak Vízkereszt és Húshagyó kedd között – olvasható a Tánczrendek c. könyv hasábjain. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a táncalkalmak kialakulásának körülményei és szervezettségük intenzitása alapján különböztethetők azok típusai. A hagyományos keretek között spontán létrejövő táncalkalmaknak az alkalmi összeállástól a szervezettebb formákig számos változata lehetséges. Rendszerint vasárnap délután kezdték és este fejezték be.

A bálok mindig szervezettek voltak és ez formaságaiban is megmutatkozott; általában este, néha délután kezdődtek és reggelig tartottak. Nálunk a táncalkalmak e típusa a 17–18. sz.-i francia (XVI. Lajos) és Nyugat-európai udvari, arisztokrata bálok mintájára alakult ki, amelynek ceremóniás feszességét a polgárság is átvette, majd közvetítette a parasztság felé. Részben a spontán, de a szervezetten megrendezett táncalkalmak nagy részét is a gazdasági, családi élet és a naptári év szokásai alapján csoportosíthatjuk. Munkához fűződő táncalkalmak: aratóbál, kalákatánc, szüreti tánc, taposóbál stb. Családi élet szokásaihoz fűződő táncalkalmak: keresztelő, kézfogó, lakodalmi táncok stb. Naptári év különböző napjaihoz fűződő táncalkalmak : búcsú, farsangi bál, húsvéti bál, karácsonyi tánc. Táncolni tehát tudni kellett. Jól. Legalábbis igen hasznos tudomány volt azoknak az uraknak, akik ily módon szerettek volna ismerkedni vagy éppen jó benyomást tenni a választott hölgyre. De nem volt ám mindegy, hogyan!

Természetesen a táncosokra és táncosnőkre éppoly szigorú illemszabályok vonatkoztak, mint a korábban itt megjelent „Csin, dominó és etikett” c. írásban is bemutatott bálok szervezőire és a nem táncoló báli közönségre egyaránt. Felelevenítésképpen és a fenti cikk folytatásaként: mind a fővárosban, mind vidéken sorra rendezték az előkelő főúri magánbálokat, a nyilvános bálokat és a nagy estélyeket gyakorta neves szállodák dísztermeiben, a különböző egyesületek, úri casinók, illetve az egyes foglalkozáscsoportok által jórészt jótékonysági céllal szervezett bálokat vallási ünnepek, kiemelt névnapok alkalmával is, valamint a tánccal egybekötött ismerkedő esteket és táncvigalmakat.

Alább a Gyönki Casinó meghívója, a Foederatio Emericana Pécsi Kamarája Táncos estre szóló meghívó 1932-ből, valamint egy 1923. évi meghívó  a Royal Nagyszállodában rendezett tánccal egybekötött összejövetelre.

A társas események elengedhetetlen kelléke volt az ún. tánczrend, azaz a díszes, notesz formájú miniatűr programfüzet, amelyhez ceruza is tartozott, hogy a táncok - például a csárdás, keringő, lengyelke, négyes vagy a tipegő - felsorolása mellé bejegyezhesse a nevét az a gavallér, akinek a hölgy a táncot odaígérte.

Tánczrendek.

Csinos miniatűr történelem-darabkák. Ceruzás bejegyzésekkel gazdagított korrajzok. Színes apró társadalom-tükrök, melyekből felsejlik a korabeli társadalmi események hangulata. Mint az korábban írtuk, a hivatásbálok közül messze kiemelkedett a jogászbál, amely ma is nagy népszerűségnek örvend.

Alább egy 1884-ből származó míves táncrend látható Márton Alajos császári és királyi udvari szállító keze munkáját dicsérve:

Az 1800-as évek közepétől az 1930-as évekig tartó időszak báli emlékeit őrzik ezek az apró méretű kellékek. Sok közöttük a fémmel kombinált, korabeli tárgy miniatűr modelljét formázó darab, valamennyi igen szép kidolgozású, jó állapotú. A táncrendek sajátossága, hogy akár figurákkal díszítettek, akár könyv alakúak, a bált adók jelvényeit viselik. Egyiken-másikon a rendezők névsora is olvasható. A táncrend tartalmazza a “szünóra előtti” és “szünóra utáni” táncok sorrendjét, nevét.

Alább egy 1885-ből származó díszes textilborítójú könyvecske Pécsről:

A táncrend része volt egy kis zsinórón függő akasztó is, mellyel a hölgy ruhájához vagy legyezőjéhez lehetett rögzíteni. Az apró ceruzát kapocs rögzítette. A bálba érkező hölgyek általában a bejáratnál, tálcára rendezve vehették át a táncrendet, - esetenként az ünnepi vacsora menükártyája mellé tették, - vagy már a bál megrendezése előtt átadták, elküldték a hölgyeknek. Az első fennmaradt táncrend egy bécsi juristabálról származik, az 1830-as évekből, Magyarországon az 1840-es évektől tudunk táncrendekről. Hazánkban a táncrendek leggazdagabb gyűjteménye (217db) az Iparművészeti Múzeumban található, emellett nagyobb gyűjtemények Bécsben, Hamburgban, Braunschweigben közgyűjteményekben és német magángyűjtők tulajdonában vannak.

A XIX. század utolsó harmadában és a század fordulóján olyannyira közkedvelt tárggyá vált a táncrend, hogy a díszműiparosok, könyvkötők, ötvösök hada foglalkozott táncrendek készítésével. Többnyire jelezték alkotásaikat, így tudunk számos alkotóról, akik Budapest belvárosában készítettek táncrendeket: Marton Alajos, Morzsányi József voltak a legnevesebbek. Az 1880-90-es években a mesterek szinte versengtek egymással, túlszárnyalva egymást merész ötletekkel, kimeríthetetlen fantáziával.

Érdekes látni, hogyan változtak a táncrendek mind megjelenésben, mind tartalomban a különböző rendű és rangú eseményeken az idők során.

Látható, hogy sok esetben számos mesterség összefogásával készült egy-egy táncrend, hiszen azokat a legkülönfélébb anyagokból készítették: töredékük készült csak papírból, azon túl ötvösműves darabok, zománcmunkák, bőrből, selyemből, bársonyból, fából készült mesterművek is találhatók közöttük.

Íme, egy 1921. évi táncrend papírból:

Egy szív alakú, viszonylag nagyméretű szivacsos bársony tánczrend az 1937. évi pécsi Emericana bálból:

Alább egy jótékonysági célú báli meghívó 1941-ből:

A tánctudás tehát alapvető eleme kellett, hogy legyen minden fiatalember és hölgy etikett eszköztárának.

Ahogy Wohl Janka 1891-ben az Illem – A jó társaság alapszabályai c. könyvében is megírta, már akkor megjelent egy hanyatló tendencia, ugyanis „napról-napra szaporodik azon fiatal emberek száma is, kik 20—26 éves korukban már nem táncolnak. — Zwikkeres vagy monoklis szemmel járják végig a bálokat, a táncosnők toilettjeit kritizálják s legfeljebb arra szánják rá magukat, hogy valamely elegáns, ünnepelt asszony mellé ülve, vele egy félórát elcsevegjenek.”

Márai óta ismeretes, hogy a formákat be kell tartani.

Az etikett szerint például tisztek sohasem táncolnak karddal, sem pedig sarkantyúval. A kesztyűt az egész bál folyama alatt le nem húzhatta sem a táncos, sem a táncosné.

A táncosné táncközben zsebkendőjét vagy legyezőjét azon kézben kellett tartania, melyet táncosának vállára helyezett.

A táncos, ki egy hölgyet előre lefoglalt, az illető tánc zenéjének első hangjaira odasietett, (nagy illetlenséget követett el az, ki táncosnéját hosszasan várakoztatta) s meghajtotta magát. A nő felállt s karját táncosa karjába fűzte. A táncos jobb karjával fogta át a táncosnét, ki a négyesnél mindig táncosának jobbján állt.

Midőn a tánc véget ért, a táncos újból karját nyújtotta, majd táncosnéját helyére vezette. Ott ismét meghajolt előtte, mire a táncosné fejbólintással bocsátotta el.

Az illem és jó modor megkívánta, hogy a táncosné épp oly rendezett toilettel hagyja el a bált, mint amilyen minőségben a terembe lépett. Valóban elegáns úrinők megjelenésükben még a bál végével is megtartották azt a csínt és frissességet, mely legfőbb bájuk volt.

Ugyanis a felbomlott frizura és a foszlányokra tépett ruha árulkodó jelek voltak!

Tartózkodáshiányt, szélességet, a csín és rendszeretet hiányát árulták el. Egy régi mondás szerint „a nő, ki reggelig táncolt, s ki a nyitott ablaktáblákon beszivárgó napsugár fényében sem veszti el arca rózsáit, kinek öltözete és hajfodrozata nem szenvedett az áttombolt éj alatt, az egészséges, fiatal, rendszerető és tartózkodó — egyszóval a feleségek ideálja!”

Az etikett előírta, hogy a férfi köteles volt arról gondoskodni, hogy a társaságában lévő hölgy, minél kevesebbet érintkezzék az ismeretlen közönséggel; báli teremben, nyilvánosan, a lehető legjobb helyet biztosítja számára.

De a hölgyeknek is ügyelniük kellett minden részletre!

A táncosnők kénytelenek voltak mindenkivel táncolni, s ha fáradság ürügyén kosarat adtak egy táncosnak, ezt a táncot már nem táncolhatták mással, mert komoly kellemetlenségeik származhattak belőle. Táncosnak és táncosnőnek jó emlékezőtehetséggel is kellett bírnia; az elsőnek, hogy el ne felejtsen idejekorán táncosnőjéért elmenni, a másodiknak, hogy kettőnek ne ígérjen egy táncot, mi kellemetlen összeszólalkozásra adhatott volna alkalmat.

Ám abban az esetben, ha egy fiatal hölgyet nem kértek fel táncra, a világért se mutathatott rosszkedvet, hanem illő volt beszélgetnie - lehetőleg fesztelenül - szomszédnőjével, hogy elhanyagoltságát palástolja.

Disztingvált hölgyek persze csak olyan társaságban látogattak nyilvános bált, azaz adtak találkát ismerőseiknek, kikkel azután együtt ültek és vacsoráltak.

Akkoriban magától értetődött, hogy egy finom hölgy soha sem táncolt nyilvános bálban olyan úriemberrel, ki nem lett számára bemutatva, mely szokáshoz azért is kellett ragaszkodnia, mert jó nevelésű, s a jobb körökben megforduló fiatal emberek nem szólítottak táncra olyan hölgyeket, kiket nem ismertek.

Lám, mekkorát változott azóta a világ!

^{Felhasznált források: A képeken szereplő tárgyak a szerző saját gyűjteményéből származnak. Wohl Janka: Illem – A jó társaság szabályai.  ATHENAEUM R. TÁRSULAT, 1891. Tánczrendek. Tandem Grafikai Stúdió, 2006. Magyar néprajzi lexikon. Iparművészeti Múzeum – táncrend gyűjtemény.}