AZ VAGY, AMIT OTTHON VISELSZ

A neves szakíró Bernhard Roetzel szerint, egy igényes férfi az otthoni ruhatárát választja meg a legnagyobb műgonddal. De vajon miért ennyire fontos a pizsama? Nos, talán e szellemesnek tűnő kérdésre is van magyarázat, mégis komoly okom van azt hinni, hogy a jónevű szakértő nem igazán erre a ruhadarabra gondolt. Napjaink áldatlan körülményei százezreket kényszerítenek ún. home office-ba, azaz otthon végezzük azt a munkát, aminek eddigi helyszíne vélhetően egy céges iroda volt. Míg utóbbi, ha módjával is, de ösztönzi az embereket arra, hogy „felvegyenek valamit”, addig otthon néhányan talán megkérdőjelezik ennek szükségességét. De vajon bölcs dolog-e lebecsülni az öltözékünket, pusztán azért mert úgysem látja más? Ez az egyszerűnek látszó kérdés tulajdonképpen a személyiségünk egy fontos szegmenséről is hasznos és érdekes visszajelzést ad… nem másnak, hanem önmagunknak. A négy fal között az ember kegyetlenül őszintén szembesül önmagával… megtudhatja, hogy az öltözékhez való viszonyát külső tényezők motiválják-e, mint ahogy azt is, ha valamiféle személyesebb ösztön hajtja. Félre ne értsük egymást, nem kívánom minősíteni egyik attitűdöt sem! Nem gondolom, hogy rosszabb ember/szakember az, aki tréninggatyában és plüssmamuszban éli meg otthoni munkanapját… Mégis, talán mindannyiunknak érdemes fontolóra vennünk, hogy az öltözék nagyobb mértékkel hat ránk, mint azt sokan gondolnák. Az ember bonyolult lény, és ahogy egy jó öltöny sokakat automatikusan pozitív „energiákkal” támogat, úgy a mackónadrágnak is megvannak a maga hatásai a közérzetünkre, a munka terén tapasztalható hatékonyságunkra, de alapvetően arra is, hogy milyen minőségben éljük meg a napjainkat.

Úgy hét évvel ezelőtt készítettem egy interjút az ország talán legnevesebb barokk hangszer készítőjével, Koós Viktorral. Sokatmondó vallomása inspiráló lehet mindazoknak, akik vacillálnak az „elszigetelt” munkavégzés és az öltözködés méltósága kapcsán felmerülő kérdésben.

Dél-Angliában, a szigetország leggyönyörűbb viktoriánus kertjének közepén működik egy iskola — a West Dean College —, ahol a világon egyedülállóan oktatják a barokk vonós hangszerek készítését. Ott találkoztam nemesi származású emberekkel, akiken azt éreztem, hogy egy különleges atmoszféra lengi körül őket. Elkezdtem keresni, hogy miből fakad ez a finomság, ez a plusz, ami engem magával ragad. Néhány év alatt felismertem, hogy számtalan dolog van, ami tartalmat és tartást ad ezeknek az embereknek, köztük sok minden, amivel nekünk, kívülállóknak nehéz lenne lépést tartani… De közben arra is rájöttem, hogy nincs veszve minden… Ahhoz, hogy magunkon javítsunk, hogy emberi mivoltunkban fejlődjünk, nem feltétlenül kell nemesi családfát vagy egy kastélyt birtokolnunk. Ez a véleményem később, Brüsszelben erősödött meg, ahol megfigyeltem, hogy még a legkevésbé sem nemesi származású takarító is több kifinomultságot birtokol megjelenésében, mint amit a szemem megszokott idehaza. Valahogy így indult el az a folyamat, melynek eredményeként én még a műhelyben sem tudnám elképzelni, hogy lerongyolódott zoknira felhúzott strandpapucsban, lyukas, rossz nadrágban, ápolatlan, zsíros hajjal dolgozzak. Hiszek abban, hogy a magunkfajta kézműveseknek, akik évszázadokra való mesterremeket alkotnak, törekedniük kell arra, hogy saját külső megjelenésük is harmóniában legyen azzal az értékkel, amit szakmailag képviselnek. Amikor dolgozom, akkor is kézzel varrott cipőt viselek. Nem azért, mert stílusát tekintve összhangban van a műhelyem kétszáz éves fapadlójával, hanem azért, mert ebben érzem jól magam…

Az utolsó mondat nagyon fontos! Ez az a pont, amikor biztosan tudhatjuk magunkról, hogy az utcára lépve sem színészek vagyunk, s az öltözékünk nem pusztán jelmez. 

Végezetül, ha már az elején szóba került a pizsama, egy nagyon egyszerű megfigyeléssel szeretnék rámutatni arra, hogy a viselt öltözék akár tudat alatt is komoly hatással lehet a közérzetünkre, hatékonyságunkra és a viselkedésünkre egyaránt.

Nem vagyok lélekbúvár, és nem is pályázom ilyen babérokra… ám három gyerek apjaként, az utóbbi években feltűnt nekem egy érdekesség: a gyerekorvosunk releváns helyzetekben rendszerint azt tanácsolja, hogy a gyerek betegségének első napjaiban sokat pihenjen, ami nem újdonság, ám azt is kihangsúlyozta, hogy ezt pizsamában tegye. Ez az apróság ugyanis, hogy milyen ruházatot visel, rendkívül fontos üzeneteket küld a szervezetnek. A pizsama viselése, furcsa mód sokkal effektívebbé teszi a szervezet pihenési mechanizmusait, segítve a gyógyulási hatékonyságát. Egy-két nap elteltével azonban, - minthogy a gyerekek állapotát folyamatosan „monitorozza” telefonon -, rendszerint azt javasolja, hogy most már ne pizsamában töltse a napot… tudom, sokaknak ez valamiféle vudu technikának tűnhet… de higgyék el igen hatékony – a nagyobb gyerekeim az utóbbi 12 évben nem kaptak semmilyen antibiotikumot, nem szorultak rá, a hat éves kislányom pedig hála istennek még sosem kapott. No de nem a megfázások kezelésére irányuló praktikákkal szeretném untatni Önöket, mikor erre tökéletesen alkalmas az öltözködés témaköre is.

Ha javasolhatom, öltözzenek fel tisztességesen, akkor is ha home office-ban dolgoznak. Nyilván nem arra gondolok, hogy viseljenek öltönyt! De hiszik vagy sem, a munkahatékonyságukat pozitívan befolyásolhatja, ha nem mackónadrágban és pólóban ülnek oda az íróasztalukhoz. Néhány napig talán kalandosnak tűnhet klottgatyában beülni egy videó konferenciára, de hosszútávon biztosan elkönyvelhetik a kártékony hatásokat is. A megfelelő öltözék, legyen az akár csak egy chino nadrág és egy vasalt ing, olyan energiát adhat, amit talán nem is gondoltak volna. Ráadásul egy ilyen helyzetben, amikor jóformán már azt sem tudjuk, milyen nap van, amikor sokan úgy érzik, hogy a pokolnak abban a bugyrában vannak, ahol a hétvége sosem ér véget, de közben örökké munkával telik, a szegmentált öltözködés hatékony segítsége lehet a tudatunknak, hogy tagolhassa a napot, lélektanilag elválaszthassa a munkaidőt a pihenéstől. És higgyék el, ez nagyon fontos, mert hosszú távon ez lehet a lélektani egyensúlyunk megtartásának egyik kulcspontja. Aki nem hiszi, járjon utána!