AZ ÜGYFÉL IGÉNYE SZENT. VAGY MÉGSEM?

Amikor öt évvel ezelőtt létrejött a Mehandi Bespoke, tudtam, hogy ennek a vállalkozásnak a küldetéséből kimarad a légypapír-effektus. Az alapmotivációmnak ugyanis nem volt elemi része a „kuncsaftvadászat”. Egész egyszerűen nem üzleti igények hajtottak, hanem az a vágy, hogy valamiképp részévé váljak annak a mítósznak, aminek ősforrása a Sawile Row. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy ez itthon immár nem lehetséges máshogy, csak ha magam hozom létre azt a műhelyet, ami végletesen elkötelezett a bespoke kultúra öröksége iránt. Amikor ez bekövetkezett, egy pillanatig sem gondolkoztam azon, hogy vajon mi lenne csábító a leendő ügyfeleim számára. Tudom, üzleti szempontból ez nem túl bölcs hozzáállás, de mint említettem, engem nem az üzlet motivált, hanem valamifajta megszállottság. Ez mellett hittem abban, hogy olyan emberek fognak rám találni, akiket ugyanúgy elvarázsol ez a tradicionális világ, épp ezért nemhogy sértőnek nem, de sokkal inkább megnyugtatónak fogják tartani az alábbi megfogalmazást:

„A Mehandi Bespoke az elhivatottság jegyében született. Nem kiszolgálni kíván, hanem szolgálni. Gondozni azt az örökséget, mely a kifinomult férfimegjelenés alapja évszázadok óta.”

Így vettem fel hát azt a gondnoki attitűdöt, ami ma is meghatároz. A megfogalmazott misszióm eszmeisége nagyon sok mindent magában hordoz, ám most mindössze egyet szeretnék kiemelni. A hétköznapi gyakorlatban a legtöbb vállalkozás a megrendelő kívánságát afféle szent dolognak tekinti, de mint fentebb kiderül a Mehandi Bespoke nem feltétlenül tartozik ebbe a zsánerbe. Természetesen a legkevésbé sem a kliens megbecsülésének hiányáról van szó, ezt talán mondanom sem kell. Ám még az ügyfél iránti legteljesebb tiszteletem sem lehet ok arra, hogy megszegjem hűségemet mellyel elköteleztem magam az évszázados múltra visszatekintő kézműves szabóságok legszebb hagyományai mellett.

Hadd említsek egy példát:

Olvasóinknak talán hihetetlenül hangzik, de bizony a többség még ma is meglepődik annak hallatán, hogy (ahogy fentebb a brit trónörökös öltözéke is szemlélteti) az ingujjnak ki kell látszania a zakó ujja alól. Nálam ugyan ritkán merül fel ilyen kérdés, mert aki hozzám érkezik, az többnyire már rendelkezik kissebb-nagyobb műveltséggel az eleganciakultúra terén, de néha előfordul, hogy nem egy szokványos ügyfélnek dolgozunk, hanem annak egy közeli hozzátartozójának, esetleg barátjának, aki már nem feltétlenül "sartorial insider". Persze van olyan ember is, aki akkor is ragaszkodik az általa megszokott (hibás) gyakorlathoz, ha már tudatában van valamely konvenciónak. Az ilyesmi pedig valódi kihívás számomra.

A közelmúltban volt is egy ilyen másodvonalbeli esetem, melyben az egyébként nagyon tiszteletre méltó úriember ragaszkodni kívánt a hosszabb ujjú zakóhoz, ami alól természetesen nem látszik ki az ingujj. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy vajon mennyi kompromisszumot engedhetek meg magamnak ahhoz, hogy eleget tegyek az ügyfél igényének. Vajon az én szolgáltatói kultúrámba mennyi idomulási hajlandóságnak kell beleférnie, és hol van az a pont, amikor a történetben már nem ismerek magamra. De nem csak erről van szó. Hisz korrekt dolog-e ráhagynom a laikus ügyfélre a dolgot, mondván, ha neki ez a vágya, és nem hallgat a szép szóra, ám legyen. Biztos vagyok benne, hogy egy makacsabb megrendelővel van, aki beadná a derekát, már csak azért is, mert nem akar tiszteletlennek tűnni, s ezzel együtt elveszíteni sem kívánja az ügyfelét. Ám én alkatilag alkalmatlan vagyok arra, hogy egy ilyen dologban engedjek, mi tagadás nem vagyok egy üzleti zseni, s ilyenkor könnyen elhangozhat a kínos kérdés:

„Hát itt nem az ügyfél igénye számít?”

Nem könnyű erre válaszolni… az ember megpróbálja a klasszikus eleganciakultúra vastörvényeit kiemelni a szubjektív értékítélet alá sorolható divatjelenségek masszájából, és bízik abban, hogy a mondatai értő fülekre találnak... végül megállapodtunk: "a zakó ujja a lehető leghosszabb lesz azon a tartományon belül, amit a klasszikus konvenciók megengednek" - ezzel mindenki elégedett volt. Ezúttal tehát sikkerrel jártam. Hű maradhattam a szakmai elveimhez, nem kellett a népszerűség útjára lépnem, s közben az ügyfél is átérezte, hogy ezek a korlátok nem ellene, de sokkal inkább érte vannak. 

A levonható konklúzió pedig az, hogy egyes esetekben a tökéletes flow-élményhez nem elég egy minőségi szolgáltató, de szükség van egy olyan ügyfélattitüdre is, ami képes befogadni az ilyen energiát. Végső soron, a választás szabadsága mindig adott. Hisz nincs azzal semmi baj, ha mi szeretjük az ananászos pizzát, csak ne számítsunk rá egy autentikus olasz pizzériában, mert ott bizony nem lesz ilyen.